Csak szuperlatívuszokban: Wayne Shorter és az Imani Winds koncertje

Egy nagyon régi álmom valósult meg ezen a kellemes nyári estén. Mégpedig az, hogy John Pattituccit láthassam-hallhassam élőben játszani. Az pedig, hogy ezt a fúziós dzsessz királyának és egy fúvós ötös társaságában tehettem, külön öröm volt.

Kiváló helyszín, tökéletes rendezés, pontos kezdés

Aki volt már Veszprémben, annak nem kell elmesélni, hogy a Vár milyen szép helyszín. Akinek még nem volt szerencséje ellátogatni ide, annak csak javasolni tudom. Ide koncertet szervezni... csak a legjobb jelzőkkel tudom az ötletet is dícsérni és a megvalósítást is. A színpad a templom mellett lett felállítva. Az akusztika, a látvány csodás. A hangosítást is nagyon eltalálták, pont arányos, nem fejletépő, minden hallatszott, ahogy kell. A beengedés flottul zajlott, még plédet is lehetett bérelni a fázósaknak. A sajtó részére külön sor volt fenntartva, ahonnan tökéletesen lehetett látni-hallani - ezúton is köszönet a szervezőknek.

Kezdés: utazás az Imani Winds-zel

Először a már említett fúvósötös lépett a színpadra. A fuvola, klarinét, oboa, fagott, vadászkürt felállásban játszó együttes remek hangulatot teremtett pillanatok alatt. Először jártak nálunk, nem győztek hálálkodni a szívélyes fogattatás miatt. A zenéjük: varázslat! Először egy saját számot játszottak, mindenféle hatásvadász, fellengzős motívumot nélkülözve megmutatták, hogy tulajdoképpen mire is számítsunk. A második szám egy Astor Piazzola szerzemény volt (Libertango), majd jött egy Wayne Shorter által külön számukra írt darab (Terra Incogita). Ebben - mint elmondták - elég lehetőséget kaptak arra, hogy amellet, hogy Shorter megmutatta azokat a fő irányokat, amiket ő elképzelt, a kreativitásukat is kihasználják az adott pillanatban a színpadon. Nagyon hatásos felvezetés volt.

A zsenik: Wayne Shorter Quartett

Már a második szám után kissé felajzott állapotban megjegyeztem, hogy „te jó ég, még csak ezek után fog következni Pattitucci”... Jöttek, játszottak, győztek... Bennünket legalábbis meggyőztek. Szemmel láthatóan a közönség többi részét is. Itt voltak nagyon sokan a szakmából, Déstől elkezdve Szakcsin keresztül, a Kultúrházasokig, szóval sokan. Shorter nem beszél sokat, szinte semmit. Csak játszik. De azt úgy, ahogy senki más a világon. Mindenki mosolyog a színpadon, egymást figyelik, meg persze a kottát(!). Miles Davis is kotta szerint játszotta a darabjait, változtatás nélkül, szóval ezt így illik. Egy kis poént is belecsempészett a zenébe Mr. Shorter: amit szaxofonozott, azt utána elfütyürészte a mikrofonba, majd válaszolt rá megint fütyürészve, szóval ez is vidámra sikerült.

Együtt: szintén csoda...

Az első szám után, ami nem egy rövid darab volt (20 perc minimum), feljött az Imani Winds is a színpadra és együtt kezdtek zenélni. Wayne Shorter nagyon jól hangszerel. A számok közben az jutott eszembe, hogy ezt nagyon nehéz lesz leírni. A fúziós dszessz összehozva a klasszikusnak számító hangszerekkel.... Külön-külön sem egyszerű szavakkal visszaadni azt, amit a színpadon hallunk, együtt pedig szinte lehetetlen. Rengeteg klasszikusoktól vett részlet bújik meg az előadásban, viszont van néhány improvizatív rész is.

A fő motívumok rendre visszatérnek, az egész hömpölyög, hullámzik. Néha visszafogottabban, teret engedve a fuvolának, majd a zongorának, hogy egy pillanttal később már ismét erőtől duzzadva törjön ki. A dobos néha arra figyel, hogy nehogy hangosan merjen ráütni a hangszerére, néha pedig felállva rugja a lábdobot, iszonyatos intenzitással. Közben a kedvencem, Pattitucci végig vigyorog, a keze mint a gépfegyver. Amikor kell akkor halkan, de akkor is iszonyatos sebességgel. Néha előveszi a vonót – hiszen a nagybőgö tulajdonképpen vonós hangszer...

Innen nem visszük el a tracklist-et
Van egy furcsa szokásunk: a koncertekről, ahonnan csak lehet, megszerezzük a számlistát, ami fent van a színpadon a zenészek előtt. Ez már nagyon sokszor bejött, van, hogy deikáltatjuk is. Na ez most nem következett be. Olyan kevés számot játszottak (a koncert kb. 2 órás volt), hogy ezt fejből nyomták... Ja ez itt most nem leszólás volt, mert csodás, kerek programot hallottunk, csak azért, mert itt a két órába 5-6 szám fért bele.

Az álom valóra válik
Egy ráadás után vége lett a koncertnek, ám számomra még ezután következett a legjava. A színpad mellett bekommandóztam hátra, és az első sarkon összefutottam a Kedvenccel: John Pattitucci jött velem szembe! Kedvesen dedikálta a pass-omat, majd egy közös fotót is csináltathattam vele. Szóval minden jó ha a vége jó...

Közben már eldöntöttük, hogy a másnap esti programra is ellátogatunk. Aki teheti jövőre minenképpen írja be naptárjába ezt a fesztivált és látogasson el Veszprémbe. Biztosan nem fog csalódni!

-Aretuska-

[2007.08.09.]