Felháborító bemutató az Operaházban! Hogyan NE rendezzünk operát?

Dühöngve hagytam el vasárnap az Operaházat az évad utolsó csemegéje, Verdi Szicíliai vecsernyéje után. Egyrészt azért, mert Sümegi Eszter életének eddigi legbravúrosabb alakítását tették majdnem tönkre egy ormótlan, következetlen és teljesen irreleváns rendezéssel-díszlettel – másrészt pedig azért, mert a magyar közönség (Operaházának 125. évfordulóján) még mindig nem tudta elsajátítani a tapsolás (és a nézőtéri viselkedés) kultúráját.

A Vecsernye nem véletlenül nem tartozik Verdi repertoárdarabjai közé. Mert hát miért is szeretjük a Mestert? Lágyan omló, szép vonalvezetésű dallamai miatt – és mert nagyjából három percnyi boldogságra-szépségre számíthatunk (majd az utolsó felvonásban) egy percnyi (igaz, átütő erejű) drámát. A Vespri más. Kőkemény.

Olyan feszes, mintha az ember a Bourne-trilógiát nézné meg egyvégtében. És hát sokkal könnyebb Verdit belepakolni a könnyed slágergyáros skatulyájába, mint felfedezni az amúgy elképesztő énekesi és karvezetői-zenekari kvalitásokat követelő darabjait. (Gershwin mondta anno: „Lehet, hogy Verdi nem egyéb, csak egy ügyes dalszerző. Ám akkor én akarok lenni korszakom Verdije.”)

A történelmi hűség kegyetlen egyensúlyban feszül a szerelmi szállal, mai ésszel felfoghatatlan például, hogy a frissiben egymásra lelt szerelmesek miért esküdöznek nyakra-főre, hogy meghalnak egymásért, miért nem ülnek hajóra és mennek nászútra inkább. Hiába, túltörpültük saját magunkat. Vagy fejlődés volna bezárkózni mikrokozmoszunkba, és homokba dugott fejjel rohanni a lesz, ami lesz felé?

A szüzsé a fentieknek megfelelően döcög, Scribe szövegkönyve érezhetően izzadtságszagú – a rendezőre hárulna tehát az a felelősség, hogy ezt a súlyos tömböt emberközelivé faragja. Matthias Von Stegmann rendezése azonban erre totálisan alkalmatlan. Hiába Shlössmann (számomra megmagyarázhatatlan) falanszter-díszletei, képtelen vagyok ép ésszel felfogni azt a hidegséget, amivel ezt a darabot színre vitték.
Hisz az egész a szicíliai szenvedélyről szól!

Vajon azok a férfiak, akik egyetlen nap alatt húszezer francia megszállót mészárolnak le, hogyan képesek egyetlen rezdülés nélkül végignézni, amint megerőszakolt, véres és megtépett menyasszonyaik bevánszorognak a színpadra?! Egy apa, aki épp rádöbben, hogy fia gyűlöli, vajon miért egy íróasztalnál szöszmötölve énekli a nagyáriát?

Hiszek az abszurd színházban, hiszek az elidegenítésben – na de egy operát, ami semmilyen racionális indokkal nem (csakis érzelmekkel, tűzzel, szenvedéllyel) megmagyarázható történeten alapul, hogyan lehet egy érzelmektől, emberiességtől mentes rendezéssel agyonvágni? Senkiben nem merült föl az, hogy ha Arrigo a szerelmét várja epedve, akkor miért csapja rá a börtönajtót?

De rendben. Vegyük alapbeállításnak a ridegséget – akkor viszont megkérdezném, hogy kerül a színre a börtön közepén egy repülökdzsekkrepülök-szerű Titanic-figura. Nevetséges.

Továbbmegyek. A Vecsernye borzalmai 1282-ben történtek. Akkor hogyan magyarázható meg a bálozók Verdi-korabeli ruhája, összevetve Monforte Star Trek-köpenyével és mondjuk a hóhér Daft Punk-jelmezével? Mindez pedig hogy kerül egy rozsdás-csavaros, teljesen jellegtelen (ámde rohadt sokba kerülő) díszleterdőbe? Ha az első jelenetnél tökéletesen steril környezetben, vasbeton dzsungelben járunk, akkor mégis miért van szükség a palermói tengerpartra és ciprusokra a másodikban?

Nagy Viktória jelmezei szépek – de semmi több. Egy ilyen fajsúlyú darab pedig nem értelmezhető l’art pour l’art. Őszinte legyek? Ha a rendező felvállalja, hogy a „mit keres itt melletted ez a férfi?”-kérdéskor ama bizonyos férfi pont a színpad túloldalán van, akkor talán én is elmegyek operarendezőnek, mert még csak a szövegre se kell figyelni, elég ad hoc jelleggel színpadra hányni valamit, az énekesek meg úgyis megmentenek a bukástól.

Mert megmentenek. Fokanov szívszorító apa-zsarnok, Sümegi olyan magabiztossággal és technikával énekli a brutálisan nehéz darabot, hogy az ember tényleg magán kívül bravózik. Fekete Attila hibátlan Arrigót hozott, Rácz István Procidája pedig negyedik oszlopként tartotta a darab súlyát. Elismerésem Kovács Jánosnak, aki úgy vezényelte le a művet, mint egy zseniális mérnökember, aki (Stegmannal szöges ellentétben) pontosan tudta, mikor mennyi érzelem és szenvedély szükséges ahhoz, hogy a meglepően modern megoldások megálljanak a lábukon. Zeneileg a világ bármely pontján állva őrjöngést váltana ki a tegnapi csodálatos előadás.

Az viszont, hogy a basszusária csúcspontján valamelyik idiótának megszólal a telefonja, a közönséget minősíti. De ha már megszólal, akkor vajon miért nem kapcsolja ki azonnal, mire vár, megnézi, hogy „jaj, a Józsi hív, fölvegyem-e”? Komolyan ezzel kell 2009-ben foglalkozni ebben a szerencsétlen országban?! Itt tartunk? Egy (összevont) felvonás alatt három telefoncsörgés egy premieren?

És akkor a vége. A mellettem ülő kritikus kirohant a rendező megtapsolásánál. Én csak az énekesekre való tekintettel nem tettem. Felháborító, hogy a közönség mindenkinek tapsol. Mitől félünk, kérem? Hogy ha kinyilvánítjuk a véleményünket, nem kapunk legközelebb jegyet? Ugyan... Aki jó volt, annak bravózni, aki nem, annál csend. Ez olyan rohadt bonyolult, kérem?

Ajánljuk! Ünnepel az Operaház, pazar lesz az új évad is

-Audrey Rapburn-

[2009.06.03.]