Köszönjük a csodát - negyedszer került sor a budapesti Wagner-napokra

Szent Péter sokunkat megtréfálta a múlt hét végén - elég csak ránézni a Dunára -, olyannyira, hogy sajnos lemaradtam a Wagner-napok záró előadásáról. Pótolom azonban a hiányt, és legalább a tetralógiáról beszámolok. Van miről...

Előeste, A Rajna kincse - június 11.

Kedvencem a négy mű közül a Rheingold, mert igazán feszes a szövegkönyv, és annyi fekete humort rejt magában, hogy az ember észrevétlenül szippantja magába a gesamtkunstwerket – és még élvezi is! A sellők kissé vérszegényen indítanak, de Harmut Welker szerelem első hallásra-látásra, soha ilyen hátborzongatóan erős Alberichet nem láttam még! Michael Roider (Mime) is megvillantja oroszlánkörmeit, de ő majd a Siegfriedben fog kiteljesedni.
 
A rendezés letisztult, a félig szcenírozott forma szépen kidomborítja, milyen nagyszerű is ez a darab. Óriás üveglapokból álló kivetítő, tánckar és vásári bábjáték-hangulatú óriások Fasolték megjelenítésére. Kovács Annamária (Erda) nagyon meggyőző és nyugodt, szöges ellentéte a vérbő és karakán Németh Juditnak (Fricka). Johan Reuter Wotanja kissé lóg a levegőben – de talán a többi estén megértem a koncepciót. Roider mellett a másik ász Christian Franz Logéja – és ekkor még nem tudtam, mit látok még tőle. Zseniális színész és kiváló énekes!

Első nap, A walkür - június 19.

Ismét fanfárral terelik a nézőket az ülőhelyeik felé az emeleti karzatról, ami ünnepélyes megoldás, és hát valóban ünnepelni jöttünk, ezt az első este frenetikus tapsvihara is bizonyította. A walkür a tetralógia „slágerdarabja”, a belovaglós jelenetet mindenki ismeri (a tömeg meg a Götterdämmerungra szokott csak megcsappanni).
 
Táblás ház, emelkedett hangulat és feszült várakozás. Magasan a mérce. Waltraud Meiert alig ismerem meg a vadonatúj, rövid frizurájával. Sieglinde furcsa szerep, de ő (leszámítva egy rövid orrbaéneklést a szerelmi kettős előtt) szépen hozza, a ruhái meg egyenesen észveszejtőek. Kicsit azonban merev, és nem érzem benne azt a szenvedélyt, ami egy ilyen abszurd helyzetet (ikerszerelem) indokolna (ennek ellenére a megőrülése mesteri). Christian Franz viszont csillog-villog Siegmundként is. A sistergősen jóra sikerült Rheingold után enyhe visszaesést érzékelek, de bárcsak ez volna a legrosszabb előadás, amit végig kell néznem életemben!

Második nap, Siegfried - június 20.
.
Őszinte leszek: ilyen bugyuta, egygyügyű Siegfriedet, mint amit John Treleaven hozott, még soha nem láttam, a helyzet azonban az, hogy működött! Kicsit könnyedebb volt, mint amit én beleéreznék ebbe, de érdekes interpretáció, és hangilag is rendben volt. Iréne Theorin mindent elsöprő Brünnhildéjét őrjöngéssel viszonozta a közönség, ám hadd tegyem hozzá, hogy Gál Gabi olyan elragadó madárka volt, hogy nagyjából hasonló mennyiségű tapsot kapott a végén.

Kristálytiszta, lágy és csipkefinom volt (a ruháját meg Marlene Dietrich is megirigyelte volna!). Ami viszont abszolút negatívum: a díszlet, már legalábbis a vetítés, aminél egy középső csoportos óvodás is szebbet rajzolt volna. Fafner egy göcsörtös, béna kígyócskának nézett ki, és a Siegfried nem az a darab, amelyben helye volna az ilyen ócska, gyermeteg dolgoknak.

Harmadik nap, Az istenek alkonya - Június 21.

„És komolyan végignézed?” Ilyenekkel hívogattak a barátaim a zárónaphoz közeledve. Igaz ami igaz, a Ring 17 órányi kőkemény koncentráció, de azt a katarzist, azt a felemelő és könnyfakasztó gyönyörűséget, amit ezen az utolsó előadáson átéltünk, életünk végéig emlegetni fogjuk. Linda Watson szuggesztív Brünnhilde volt, Eric F. Halfvarson pedig sötét és nagyon mély Hagen, és szerencsére kedvencem, Welker is visszatért egy rövid, ámde bravúros Alberich-jelenés erejéig.

Valamennyi énekes maximumot nyújtott, a kórusok zabolázhatatlan hangerővel hirdették Wagner megalomániájának fényes győzelmét, úgyhogy a záróhangok után még hosszú másodpercekig (!) egy lélegzetvétel nem sok, annyit se lehetett hallani. Aztán valakiből szó szerint kiszakadt: úristen!

Nos, az ilyen pillanatokért (és az ilyen eseményekért) érdemes operát nézni.
Mit mondhatnék?
Köszönjük a csodát.

- Audrey Rapburn -
 

[2009.07.06.]