Meghallgatuk a Madder Mortem kísérletező CD-jét, az Eight Wayst

Aki a kristálytiszta, hihetetlen magasságokban is játszi könnyedséggel kiénekelt női dallamok híve, annak nem ajánlott a Madder Mortem énekesnőjének torkából időnként kiszakadó orkán. Aki viszont nyitott, kedveli a sötét, de igényes és sokrétű metált, az biztosan rábukkan a gyöngyszemekre ezen a prog/doom kategóriába sorolt albumon.

Rögtön az albumnyitó számban (Formaldehyde) megkapjuk az ízelítőt az énekesnő, Agnete M. Kirkevaag vokális képességeiből. A kellemesen búgótól a lágy magas hangokon keresztül a hisztérikus rikoltozásig terjed a skála, amit a borzongatóan torz dallamok segítenek kiemelni. Mindeközben a szöveg a végtelenben megmerevedett tovatűnő pillanat dilemmáját fejtegeti.

Az album első videója az Armour című számukból készült. A tipikusan északias, elmélázó, a megadásról, beletörődésről szóló dal alapját egy kísérteties lüktetés adja meg. Kimondottan szép-szomorú szám; ennek szinte folytatásaként hat a Resolution hasonlóan ködbe vesző hangulata – bár itt már a düh is hangsúlyosan kifejezésre jut.

Az igazán idegborzoló vokális élményt az album ötödik száma, az A Different Kind of Hell szolgáltatja. Valóban egy egészen „másfajta pokol”-ba jutunk, a kakofón dallam egyértelműen azt a benyomást kelti, hogy Kirkevaag kisasszony nem kis erőfeszítéssel tudja csak kiénekelni ezeket a hangokat – és engem sajnos nem győzött meg, hogy ez szándékos erőltetés lenne.

Az alaposan kidolgozott, izgalmas Riddle Wants To Be kezdetben a lágyságot váltogatja a kemény zúzással, a játékos dallamú címadó sort búgó férfi vokál egészíti ki. Ha szövegében nem is, zeneileg az album egy kevésbé borongós pontja ez a négy perc.

És elérkeztünk a gyöngyszemekhez! A következő három számban (Where Dream and Day Collide; The Flesh, the Blood and the Man; Get that Monster Out of Here) ott van a progresszív változatosság, a megnyerő alapdallam, a mélyenszántó szövegek, a pezsgő gitárrészek és a kellő basszus.

Külön figyelmet érdemel a Get that Monster Out of Here, melyben a helyükön levő feszes alapokra tökéletesen illeszkednek mind a hangszeres, mind az ének részek – arról nem is beszélve, hogy szerencsére előtérbe kerül az énekesnő mélyebb hangszíne is.

Az Armour mellett a másik kimondottan lírai szám az All I Know. A főleg akusztikusra szerkesztett finom, mélabús dalt egy zokogó gitárszóló teszi még melankolikusabbá.

A lemezt - leghosszabb számként - a The Eighth Wave zárja a maga kilenc percével. A hatásos hideglelős kezdésben sulykolt fődallam mindvégig visszatér, a vontatottan menetelős ritmust pedig csak hangnemváltások, és a meglévő atmoszférához abszolút illeszkedő, az őrületig nyúzott hangközök törik meg.

Összességében egy kísérletező, de saját stílusához ragaszkodó együttes albumáról van szó, aminek pozitívumai mellett megvannak a gyengébb, átlagosabb pontjai is (The Little Things; Life, Lust & Liberty), s talán az énekhangot sem ártana még továbbfejleszteni.

- Fejes Anna -

[2009.10.26.]