Felemás érzések: Finom és/de kiszámított - A Spyro Gyra koncertje a Kongresszusi Közponban

A pár éve visszavonulót fújt amerikai Spyro Gyra zenekar nem bírta ki, újra stúdióba vonult és Down the Wire címmel megint lemezzel jelentkeztek, amit jól meg is turnéztattak. Október 24-én Budapestre is eljutottak, a Kongresszusi Központ adott helyet a nagyszabású jazz-eseménynek.

Nagyszabású, mert igazi világsztárokról van szó. A Jay Beckenstein által vezetett, hetvenes években alakult zenekar huszonhárom lemeze –mely meghaladja a tízenkétmillió eladott példányszámot – végig ugyanazt a receptet követi: igényes jazz zenéjük kikacsintgat rokon műfajok felé, de végig biztosra megy.
 
Egy kis pop, egy adag jazz-rock, egy csipetnyi fúziós zene, némi latin fűszer, késhegynyi funk, egy csapott evőkanál R&B – mindez ráöntve az egyszerre kiszámított, de ugyanakkor improvizációktól nem mentes, tökéletes hangszeres tudással előadott smooth jazzre. (Talán nem véletlen, hogy a koncert flyerének túloldalán a közelgő novemberi Mezzoforte-fellépést a Millenárison hirdetik, tökéletes árukapcsolás, ha a célcsoport a népszerű, fogyasztóbarát jazzért rajongók tábora.)

Csak a recept a tökéletes?

Ez a recept jellemezte a koncertet is, és ez egyszerre a Spyro Gyra erénye és hibája. Maradva a konyhai hasonlatoknál, kicsit olyan érzés volt látni ezeket a zenei géniuszokat (egytől egyig tökéletes produkciót nyújtott minden zenész, olykor szájtátva figyelte a közönség a brilliáns előadást), mint amikor összeáll néhány mesterszakács, és tökéletes alapanyagokból készíti el a paprikás krumplit.
 
Az elkészült ételre semmi panasz, de vajon miért épp ezt főzik nekünk? Túl rádióbarát – ez az egyik leggyakrabban használt jelző velük kapcsolatban –, túl finom, és nem törekednek a merészségre. Ettől válik olykor unalmassá a zenéjük.

Dehonesztáló lenne a basszusgitáros Scott Ambush és a dobos Bonnie Bonaparte játékát úgy emlegetni, mint a tökéletes ritmusszekció, hiszen amit látunk és hallunk tőlük, az messze nem az, amit e két hangszer kezelőitől megszoktunk: nem a többieket kísérik, annál sokkal többről van itt szó.
 
Szólóznak, ha kell, visszafogottak, ha a zene azt kívánja, Bonaparte énekel (de még hogy!) és bohóckodik is, mégsem ők határozzák meg a zenekar hangzását. Mert van mellettük egy gitáros, egy billentyűs és egy szaxofonos – sajnos inkább ők azok, akik a Spyro Gyra zenéjét definiálják.

Julio Fernandez kubai származását gitárjátékán is érezni, megkapjuk a latin töltetet, de csak olyankor, ha épp elengedi magát, máskor játéka nem több egy jó iskolákat kijárt jazzgitárosénál. Fernandez a koncert felénél dalra is fakad, ekkor hallunk először éneket a színpadon, és döbbenten figyeli a közönség, milyen csodaszép hangok jönnek ki e torokból.

A Fernandez által írt dalban kiderül, mekkora zenei tálentummal van dolgunk, aztán a későbbi dalokban megint „csak” teszi a dolgát. Előbb-utóbb persze mindenki sorra kerül, az összes tag bemutathatja, mire képes, a szólók alatt pedig a többiek félreállnak és láthatóan nagy érdeklődéssel figyelik, mit csalogat ki kollégájuk hangszeréből.

Kissé talán unalmas is volt?

Számomra leginkább a billentyűs Tom Schuman és a zenekarvezető Jay Beckenstein szaxofonos játéka miatt volt időnként unalmas a koncert. Mert hiába hallottunk zseniális jazz-rockot azegyik pillanatban, ha a következő dalban egy kvázi Kenny G-féle szentimentalizmust ont a szaxi. Számomra úgy tűnt, Beckensteinnek köszönheti a Spyro Gyra a túlzott „rádióbarátságát”.

Ezzel a muzsikával bizonyára nagyobb közönséget tudnak megszólítani a buffalói zenészek, de épp ettől válik túl smoothszá, és olykor kiszámíthatóvá. A jazzmesterek ugyanakkor hatalmas alázattal és tisztelettel tették a dolgukat, ettől lett olyan zavarbaejtő az eredmény: egyrészt nagyon tetszett, amit láttam-hallottam, másrészt csalódást is keltett.

A meglehetősen heterogén úri közönség viszont élvezte a koncertet, felállva tapsoltak ezen a vidám szombat estén, visszafogottan ünnepelték a zenészeket – ahogy illik. Viselkedésben és tetszésnyilvánításukban épp azt a kiszámítottságot éreztem, mint ami a színpadról is sugárzott sokszor. Pedig mennyivel jobb lett volna végig állni, és a lábaknak, kezeknek nem parancsolva együtt élni ezzel a zenével, mert voltak pillanatok, amikor nehezen bírtam magammal az ülések között.

Merészebben, Uraim!

Ha a Spyro Gyra merészebb, kísérletezőbb lenne, bizonyára a legnagyobbak közt emlegetnék őket. Így is hatalmas sztárok (korábbi magyarországi fellépéseikre rendre elfogytak a jegyek, most is többen ragadtak kint, vagy akartak jegyet venni – ennek ellenére elég sok üres szék volt a nézőtéren), de soha nem jelölném őket a jazz Hall of Fame-ébe. Ahhoz túlságosan is biztonsági játékosoknak érzem őket.

– juan–

[2009.11.09.]