Meghallgattuk a Csepregi Gyula-Vasvári Pál In line 2009 albumát

A kilencvenes években a Fél10 Jazz klubban már láttam őket. Vagy akkor nem voltak olyan jók mint most, vagy még nem álltam készen a befogadásukra. (Inkább az utóbbi valószínűsíthető).

A két kiváló jazz-zenész legújabb produkcióját hallgatva rá kell jönnöm: múlik az idő! Viszont kétségtelen, hogy jót tett az idő a zenészeknek. Letisztult, könnyen fogyasztható, nem túlspilázott, fúziós jazz-rock lemez ez. Bátran kisérleteznek mai hangzásokkal.

Ilyen például a szkreccsek, amitől nagyon dögös lett néhány szám! Gratula hozzá, nagyon döff, tényleg! („Scratches”: ez azt jelenti, hogy a bakelit lemezhez kézzel úgy nyúl hozzá a srác, hogy az ritmusában passzoljon a zenéhez. Nagymamám csehszlovák lemezjátszóján én is próbáltam anno, kevés sikerrel.)

A kilencvenes években a Fél10 Jazz klubban már láttam őket. Vagy akkor nem voltak olyan jók, mint most, vagy még nem álltam készen a befogadásukra (inkább az utóbbi valószínűsíthető). Akkoriban egy szőke, bajuszos fazon gitározott, aki a nyakáig felhúzott hangszerrel játszott. Ez maradt meg bennem, meg egy 17 éves dobos kiskölök, aki a világ leggyorsabb kezű dobosa akart lenni, és nem sok kellett hozzá szerintem…szétütötte az In line zenéjét. Az Ő nevét megjegyeztem: Borlai Gergőnek hívják. Félelmetes szólói vannak, protézissel sose nézzék, mert előnytelen, amikor tátva marad a szájuk…Ma már más zenészekkel játszanak.

A két szerzőn kívül játszik a lemezen Szendőfi Péter, aki dobosként jegyzi a korongot, Birta Miklós gitáros, Sütő Márton, aki csak két számban gitározik, és Vasvári Marci, aki - gondolom - Vasvári Pál gyermeke, és jól húzogatja a bakelitet! Jól tette Vasvári apuka, hogy nem vert a kezére, amikor játszani kezdett otthon a lemezekkel.

Szendőfi és Birta játéka annyira jellegzetes, hogy álmomból hajnali háromkor is kapásból felismerném mindkettőt (de azért ezzel ne keltsen fel senki inkább). Szegény Birta Miki szólóit nem sikerült még megkedvelnem, pedig évek óta hallgatom. Lehet, hogy egyszer még megkedvelem, de egyelőre úgy néz ki, hogy én maradok az a lány, mint aki a srác szólóit nem „birta”. (Elnézést…)

Mindjárt az első szám, a Hip Bop a kedvencem. Lendületes, sodró, kellemes zene. A másik a What? című nóta, amiben nagyon beteg hangok vannak. A gitár úgy szól kábé, mint egy elhangolt, ezer éves zongora. Ezt nem lehet leírni, de higgye el nekem a nyájas olvasó, nagyon jó! Az pedig nagyon érdekelne, hogy a Night calling elején tényleg Mike Stern hangját halljuk? Besz*rás! És ha van olyan műfaj, hogy funk-jazz, akkor a „Cajun” mindenképpen az! Sok kiállásos szám, és nagyon együtt van a csapat.

Vasvári Pál basszusjátékában az a zseniális, hogy van benne alázat. Már épp elszenderednék a játékán, mint egy puha párnán, amikor úgy odadörrent, és olyan zseniálisan, hogy azonnal vissza kell tekernem nyolcszor, hogy megint halljam. A belső borító képén pedig azt látom, hogy Ő egy boldog ember. Valahogy nem műmosoly van az arcán, ami egy álarc a fényképezőgép miatt, hanem őszinte mosoly. Kiegyensúlyozottnak tűnik, a zenéje alapján is. Ő sokat változott a kilencvenes évek In line-jához képest, mert régen nem ez sugárzott róla.

Csepregi Gyulán viszont nem látni változást, ugyanolyan mint tizenegynéhány éve. Kicsit nyugodtabb lett talán a játéka.

Fúziós jazz-rajongónak remek ajándék Karácsonyra!

- heszti -

[2009.12.03.]