Hangulatjelentés az Ed Force One fedélzetéről

Az Iron Maiden - régi és új rajongóinak egyforma bánatára - szakított azzal az újkori (értsd a tékozló fiú, Bruce Dickinson visszatérését követő időszakra vonatkozó) hagyományával, miszerint három évente megjelentet egy-egy stúdióalbumot. Így aztán az ezredfordulós Brave New World, a 2003-as Dance of Death és a 2006-os A Matter of Life and Death után 2009-ben „csupán” egy dupla koncertalbummal jelentkeztek a zenei piacon.

Számháború

Jelentős kárpótlást jelent a fanok számára, hogy a terméketlenség bűnére az a majd másfél éves világkörüli koncertturné szolgál mentségül, amelynek során 4 földrész 36 országába eljutott a zenekar. A Somewhere Back in Time címen meghirdetett koncertsorozat 2008. február 1-én, Indiában (Mumbai) indult világhódító útjára. Az első kanyarban 45 nap alatt 13 országba repítette el a zenekart és a mintegy 12 tonnányi (audio- és vizuális) technikát saját Boeing 757-esük. Ennek a másfél hónapnak szinte minden másodpercét rögzítették kép- és hanganyag formájában is, hogy aztán koncert DVD-n, illetve CD-n megjelentessék. Mindkét kiadvány a Flight 666 címet kapta, és e mellett külső megjelenésükben is szinte teljes analógiát mutatnak. A film világpremierjét 2009. április 21-én tartották, a CD pedig egy hónappal később, május 25-én került az üzletek polcaira.

Az előfutár

A Flight 666 nem az első és egyetlen kiadvány, amely a turnéhoz kapcsolható, ugyanis az első hónapok nyilvánvaló és frenetikus sikerét követően, 2008. június 27-én napvilágot látott a Somewhere Back in Time, egy best of album a zenekar 1980. és 1988. közötti szerzeményeiből. A válogatás lemez borítója erősen hajaz az 1984-es Powerslave külalakjára, a cím, és a cyborg-Eddie figurája egyértelmű visszautalás az 1986-os Somewhere in Time albumra, az Iron Maiden felirat pedig a korszak harmadik legnagyobb sikerű lemezének, a Seventh Son of a Seventh Son-nak a színvilágát idézi. A Somewhere Back in Time az introval együtt 15 számot tartalmaz. Az időutazás a nyolcvanas években megjelent valamennyi (összesen 8) Maiden albumot érinti. Ezekből 7 stúdióalbum volt, a nyolcadik pedig a Live After Death című koncertlemez, amelyről a bevezetőn felül 4 szám hangzik el.

Ezen a ponton a tekergő kígyó akár bele is haraphat a saját farkába, hiszen a Golden Years (Somewhere back in time) turné eredetileg éppen az imént említett, 1985-ös Live After Death koncertalbumnak a megújított és kibővített, dupla koncert DVD formájában történő piacra dobását volt hivatott támogatni. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az Iron Maiden legújabb koncertalbuma a zenekar legelső live kiadványának, 23 évvel az eredeti, 1985-ös megjelenését követő reneszánsza által életre hívott koncertsorozatnak állít emléket. (Be kell lássam, az iménti mondatot – bár én írtam és történeti hűségéhez nem fér kétség -, magam is csak harmadik olvasatra értettem meg. De a tények makacs dolgok, én csupán rögzítettem őket... )

Ismétlés a tudás atyja

Fentiekből következően nem kevés az átfedés az említett kiadványok (a két azonos nevű Live After Death, a Somewhere Back in Time és a Flight 666) track list-jei között. Mégis bizonyos, hogy minden magára valamit is adó Maiden rajongó valamennyit a polcán kívánja tudni. Figylembe véve a 2008-2009-es turné 2 millióhoz közeli nézőszámát, ez nem kis üzletet jelent a zenekar és a kiadó számára. Ugyanakkor nem gondolom, hogy itt csupán a pénzről van szó és az egyes kiadványoknak nincs létjogosultsága és önálló értéke. A Live After Death DVD erejét éppen a már említett komplexitása és a gazdag extra tartalma adja. A Somwhere back in Time az eredeti, nyolcvanas évek beli felvételek huszadik századi igények szerint digitalizált remake-jeit tartalmazza. (És persze ezen már a halál utáni élet korszakának – értsd: 1986-88 - felvételeiből is találunk néhányat.) A Flight 666-on pedig azt hallhatjuk, hogyan játsza ma az első évtizedének sikernótáit az ezredfordulóra újjászületett, és időközben hat tagúra bővült zenekar. Ezen a járaton „bónuszként” meghallgathatjuk az egyetlen olyan nótát is a koncert anyagából, amely nem a nyolcvanas években íródott (Fear Of The Dark – 1992.)

Soha nem adjuk meg magunkat!

Hogyan is kezdődhetne másként a Flight 666, mint Sir Winston Leonard Spencer Churchill híres 1940-es beszédének részletével. Csakúgy, mint 1985-ben a sokat emlegetett Live After Death koncert és ennek folyamodványaként a tavalyi válogatás album is. A Miniszterelnők Úr lelkesítő szavait kétszer 8 dal követi. 16 sláger, melyeket 16 különböző helyszínen és - ezek után nem túl meglepő módon - 16 különböző időpontban rögzítettek, 2008. február 1. és március 16-a között. Be kell valljam, számomra ez inkább kuriózum és „jópofaság”, az élvezeti érték nem nagyon váltakozott annak függvényében, hogy hindi nyelven, japánul, spanyolul, portugálul vagy éppen angolul sikítanak a háttérben a rajongók. Sőt, ha nem tudnám az ellenkezőjét, velem simán el lehetne hitetni, hogy egyetlen koncert felvételét hallom a korongokon. Nem vagyok benne biztos, hogy Dickinson ugyanolyan formában volt mind a 16 alkalommal, de a technika segítségével minden bizonnyal betömték az apróbb lyukakat. Ha egyáltalán voltak. Mert a Maiden egyik erőssége a kortalansága, és hogy ennek (is) köszönhetően szinte stúdió színvonalon képesek 2+ órás koncerteket akár sorozatban is hibátlanul végignyomni.

A dupla CD mindkét korongja a Powerslave egy-egy giga-slágerével indul, mi több, az első lemezt ez az album „keretezi be”, hiszen nem csak az első két, dübörgő, stadiont robbantó, dinamikus szám (az Acesh High és a 2 Minutes To Midnight) származik az 1984-es kiadványról, hanem az utolsó dal, a 14 perces hosszával is megunhatatlan metál eposz (egyben minden hasonló költemények atyja), a Rime Of The Ancient Mariner is, amely az első CD-t zárja. Az említett egyiptomi keretben két nóta kapott helyet a Peace Of Mind albumról, 1-1 dal a Somewhere In Time-ról és a Seventh Son-ról, a ráadás pedig a kihagyhatatlan The Number Of The Beast.

A második lemez Dickinson talán legütősebb szerzeményével, az 1984-es album címadó szerzeményével indul, majd a retro party tovább folytatódik annyi kiegészítéssel, hogy az időutazás itt már visszanyúlik az együttes legelső albumáig. Legalábbis a brit zenekar himnuszának erejéig, ami ezúttal az egyik legnagyobb latin-amerikai városból, a hatmilliós Santiago de Chiléből száll az ég felé. Stílusosan e szám után mutatja be Dickinson a csapat tagjait. A felsorolást természetesen Steve Harrissal kezdi és a másik öreggel, a „gitárhalmozó” Dave Murray-vel fejezi be (akinek, ahogy a frontember fogalmaz: „One guitar is never enough.”). A két „veterán” között sorrendben Janick Gers, Adrian Smith, majd Nicho McBrain zsebeli be a puerto ricoi közönség vastapsát. Ezután következi az a szám, a Moonchild, amely introjának köszönhetően ugyanúgy lehetne a koncert kezdő aktusa, mint a Churchill beszéd („Seven deadly sins / Seven ways to win / Seven holy path to hell / And your trip begins...”).

A kiadvány záró akkordja a The Number of The Beast album utolsó száma, egy halálraítélt szívszorító vallomása, amit kivégzése előtt, a legutolsó szó jogán énekel (Hallowed Be Thy Name). Ez az a szám, amitől mindig eláll a lélegzet, ami után már igazán nincs mit mondani. Mintegy 7 percbe sűríti olyan későbbi lemezek megannyi üzenetét, mint a No Prayer For The Dying, a Fear Of The Dark vagy a Dance of Death.

Ahogy most újra sorba vettem gondolatban a dalokat, többször belekezdtem a „számomra a kiadvány csúcspontja”, vagy a „személyes kedvencem” mondatokba, de a következő számhoz érve megannyiszor revidiáltam korábbi elképzelésemet. Nincs kedvencem a lemezen. Viszont szinte minden kedvencem rajta van (na jó, azért egy Phantom Of The Opera, vagy egy Wrathchild, esetleg egy Be Quick Or Be Dead azért az én best of albumomon helyet kapna, bár kétségtelen, hogy tematikájukat, hangzásukat, stílusukat illetően egyikük-másikuk ebből a sorból kicsit kilógott volna.)

Madarat tolláról

Végül szóljunk néhány szót a dupla CD külalakjáról is. Sok előadó (és kiadója) nem szentel kellő figyelmet és nem fordít kellő energiát arra, hogy a külcsíny kellőképpen harmonizáljon az általuk minden bizonnyal nagyra tartott belbeccsel. Az Iron Maiden-t én nem sorolnám ide. A több, mint két tucatnyi lemez (stúdióalbumok, koncertlemezek, válogatások) borítóinak szinte mindegyike kis túlzással önállóan élvezhető képzőművészeti alkotás. (Nálam csak a kissé „csicsára” sikeredett Dance of Death lóg ki ebből a sorból.) A mostani kiadvány színei a kék és a sárga. Már az eddigiek alapján sem nehéz kitalálni, melyik volt az első Maiden lemez, amelyen az együttes neve nem a kezdeti fehér keretben piros betűkkel jelent meg, hanem sárga (arany) keretben kékkel: a Powerslave. Stílusos. Ahogyan az is, hogy a dupla album két korong egymás „negatívja”. Ami az egyiken sárga, az a másikon kék, aminek persze az ellentettje is igaz.

A Flight 666 egy szempontból mindenképpen szakít a hagyományokkal. Emlékeim szerint ez az első borító, ahol Eddie háttérbe szorul a zenekar tagjai mögött (akik eddig csak a Rock In Rio címlapján szerepeltek, bár ott is csupán hangya méretben, az uralkodó szerep ott is Eddie figurájáé volt). Az emblematikus szörny most viszont csak az egyik koncert közönsége által alkotott felhőből előtörő repülő farkáról és Dickinson pólójáról vigyorog (?) ránk.

A háttérben látható piramis visszautalás a Powerslave lemez tematikájára, egyben minden idők egyik leglátványosabb színpadi díszletére, amely az 1984-es lemez és az azt követő majd 220 részletből álló koncertsorozat alap motívuma volt. Ezt az egykori legendás képi világot keltette életre újra a csapat a mostani világjáró körútja során is, amint azt mi magunk is láthattuk 2008. augusztus 12-én, a Sziget Fesztivál felejthetetlen nulladik napján... MTK stadion, Kisstadion, Főnix Csarnok... A maga nemében mind, mind nagyszerű koncert volt, de az a tavalyi nyár este felülmúlhatatlan, igazi BEST OF (the beast). Már csak ennek az estének az emlékére is feltétlenül ott a helye az albumnak a polcomon. Mert szóljanak bár a dalok Melbourne, Bogota, Buenos Aires, Toronto vagy éppen Los Angeles stadionjaiból, arénáiból, ha lehunyom a szemem, én mégiscsak a Hajógyári-sziget nagyszínpadát látom magam előtt...

- Balázs András -

[2009.12.15.]