Kovács Kati: "Szeretem a színpad illatát"

A kezdet kezdetén női, magyar Little Richardnak is nevezték. Érdes-karcos, különleges színezetű orgánuma, szuggesztív előadásmódja kiemelte a kor táncdalénekesei közül, ám a „tűrt” kategóriánál mégsem juthatott feljebb. Kovács Kati azonban szép emlékeket őriz négy és fél évtizedes pályafutásáról.

- A hivatalos honlapodon olvasható beköszöntőben az áll, hogy a szeretet szolgálója és abszolút öntörvényű vagy. Ez utóbbiból sok bajod származott az életben?
- Csak gondom volt! Mikor az iskola elindított a Ki mit tud? vetélkedőn, meg akarták határozni, hogy mit énekeljek. Én viszont nem akartam olyan dallal a közönség elé lépni, amit nem szeretek, vagy érdektelen a számomra. Folytatódott azzal, hogy táviratilag behívtak meghallgatásra. Egri, bizalmatlan lány lévén felháborodtam azon, hogy egy lakáson kell megjelennem, még akkor is, ha zenei próbáról van szó. Igazam volt. Életemben először jártam Pesten, azt sem tudtam, hogy ki akart korrepetálni. Úgyhogy nem mentem el. A Ki mit tud?-ot így is megnyertük Koncz Tiborral, akivel – hellyel-közzel - azóta is együtt dolgozunk.

- Hogyan tudja egy húszéves egri lány feldolgozni a hirtelen jött országos sikert, népszerűséget? Hiszen 1965-ben Ki mit tud?- győztes voltál, egy évvel később pedig első helyezést értél el az első táncdalfesztiválon, ráadásul olyan dallal, amelyet állítólag senki nem akart elvállalni.
- Magam is csodálkoztam, mennyire könnyen tudtam feldolgozni magamban. Van, aki megszédül a sikertől; az én életem ugyanúgy ment tovább, legfeljebb jobban felfigyeltek rám az emberek. Annyira természetesnek tűnt minden, mintha erre születtem volna. Gyulai Gaál János, aki a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekarának élén állt, meglátott a Ki Mit Tudon – egyébként teljesen más érdeklődésű volt - és szólt, hogy kerítsék elő neki azt a lányt, aki azokat a vad Little Richard dalokat énekli. A napokban hallottam arról, hogy a Nem leszek a játékszered című számot valaki másnak szánták, de a bizottság másként döntött. Emlékszem, a Magyar Rádió stúdiójában, Rónai István zenei rendező irányítása mellett késő este, talán éjfélkor rögzítettük, mikor a fáradtságtól már jó rekedt voltam. Lett volna idő és lehetőség arra, hogy újra próbálkozzunk a felvétellel, de a jó fülű hangmérnök szándékosan így, rekedten hagyta. Arra nem számítottam, hogy a dal fesztiválnyertes lesz. Akkor is, azóta is úgy vágok neki mindenféle versenynek, fellépésnek, hogy megpróbálom nagyon jól elénekelni, a többi már nem az én dolgom.

- Abban a korban szocializálódtál, amely a „virágozzék minden virág” szlogent hirdette. Ennek szellemében a két győzelem után kikövezett út várt?
- Ez nem így volt. Pláne egy olyan embernek, aki vidékről került fel Budapestre. Azt sem tudtam, hogy merre forduljak ebben a nagyvárosban. Úgy kezdődött, hogy teljesítményem alapján valaki elhívott egy turné-csapatba, ahol együtt dolgozhattam Hofi Gézával, Madarász Katalinnal, Gál Gabriellával és Latabár Kálmánnal. Mindent előröl kellett kezdeni, szerencsére a kollégák nagyon sokat segítettek. Megtanították a színpadra való feljövetelt, az ottani viselkedést. – „Fiam, csak természetesen!” -mondogatta Latabár Kálmán bácsi, akire a leginkább számíthattam.

- A két másik kortárs énekesnő pályafutását megalapozta, hogy ezer szállal kötődött a korszak két sztárzenekarához. Kovács Kati többre becsülte a művészi szabadságot?
- Koncz Zsuzsával és Zalatnay Saroltával hamar elkülönültünk egymástól. Furcsa, de alig volt dolgunk egymással. Talán Zalatnayval többször összefutottunk a színpadon, egyszer vendégként meghívott a műsorába, és még a teniszpályán találkoztunk. Másik kolléganőmmel viszont életemben egy mondatot sem váltottam; mondhatnám, köszönőviszonyban sem vagyunk. Velük ellentétben, akik megtaláltak egy-egy zenekart, én valóban távolabb kerültem ettől a lehetőségtől. Mégpedig azért, mert túl sok mindent tudtam elénekelni, szükség volt rám a műsorokban. A művészi szabadság nem került szóba, vitt az élet magával. Nem ragadtam le egy stílusnál, egy zenekar mellett. Ehelyett ott voltak a színészkollégák, az Expressz együttes, a Hofi-Koós páros, akik szintén nagy művészek voltak. A lehető legjobb iskolába iratkoztam be, sokat tanultam tőlük.

- A hatvanas évek végétől kezdődően nem csak énekhangodba szeretett bele egy ország, de filmszínésznőként is beloptad magad, főleg a férfiak szívébe. Nem éreztél magadban annyi erőt, hogy akár hivatásszerűen is a filmezésből élj?
- A mozit nem tudtam különválasztani a rendszeres fellépésektől, az Országos Rendező Iroda (ORI) nem adott ki a filmes világnak. Hiába turnéztam az Illés zenekarral, ezzel párhuzamosan Jancsó Miklóssal kellett filmeznem Veszprémben.    Embert próbáló munka volt, különösen annak fényében, hogy egymás után jöttek a felkérések. Tizennégy filmben kaptam szerepet, és mellette ott voltak az önálló showműsorok. Rengeteg helyre vittek, már ezért sem kerültem zenekarhoz. Úgy ültem fel a repülőre, ahogy más fölszáll a buszra. Soha semmire nem készültem hivatásszerűen, mindig csak megkértek egy szerepre, ellentétben előbb említett kolléganőimmel, akik tudatosan készültek a színpadra; egy-egy kézmozdulat, a kamerák előtti viselkedésük - mind erre utaló jelek. Én mindig csak énekelni akartam. Az sem érdekelt, hogy a nyakamon dagadnak az erek, a zenére koncentráltam. Nem pejoratív értelemben mondom, de ők szeretnek színészkedni, míg belőlem ugyanez hiányzott. 

- Manapság sikk a médiaszereplés, vannak, akik mindent megadnának, csak hogy a tévé képernyőjére kerüljenek. Szerénységednek, vagy értékrendednek köszönhetően nem láthatnak a nézők az úgynevezett „trendi” televíziós műsorokban?
- Nem megyek el, pedig nagyon kedvesen kerestek meg. Ugyanis nem tudok főzni, az öncélú magamutogatás pedig nem érdekel. Szakmai elfoglaltságok miatt kimaradt nálam a konyhai tudomány, igaz, érzékem sem nagyon van hozzá. Reggel, délben este, mindig étteremben ettünk, így nem nagyon kellett főznöm. A műsorra térve: időnként belenézek - egyébként ebből tíz perc is elég lenne -, mert kíváncsi vagyok a kollégákra. Szeretem a kollégákat, érdekel, hogy mit mondanak, hogy néznek ki. Régen, az ORI valamelyik épületében, a Semmelweis utcában, vagy a Vörösmarty téren gyakrabban találkoztunk egymással. Ez a szakmai család hiányzik az életemből.

- Túlságosan elszigetelődtek az emberek egymástól?
- Igen. Még a velem egykorúak sem szívesen adják ki a titkaikat, amelynek egyetlen oka van: a művészek közel sem keresnek annyit, amennyit szeretnének. Emiatt inkább titkolóznak. Magyar mentalitás, hogy nem beszélünk a rosszról. Ezért, ha netán beszabadul valamelyik műsorba, halálra dicséri, fényezi saját magát. Jövője érdekében rá van kényszerítve, hogy többet mondjon, mint a valóság. Régen őszintébbek voltak, mert nem volt mit titkolni. Ezért szemérmesebb ma mindenki…

- Vagy irigy…
- Azt nem tudom, mert engem az irigység nem ér utol. Tudom, hogy melyik kolléga nem szeretett, ki az, aki keresztbe tett, de igazán az sem zavart. Túlságosan elfoglalt a zene, nem értem rá ezzel foglalkozni. Régóta szeretném megtalálni a „barát” illetve a „haver” mellett a munkabarátságnak megfelelő kifejezést. Mert azok a zenekarok, akikkel dolgoztam, tulajdonképpen a barátaim is. Számomra ma is nagyon fontos a családias színpadi légkör. Látok olyan műsorokat, amelyekben a kolléga hátra sem néz a zenekarra, semmiféle kontaktus nincs közöttük. Az ilyen produkció egyértelműen a pénzről szól, ez nem az én világom.

- A tavalyi, A 38 Hajón megrendezett élő koncertednek átütő sikerére a szakma, a közönség és a sajtó egyaránt fölkapta fejét. Számítottál ekkora visszhangra?
- Egyáltalán nem. Nagyon fontos, hogy kísérőzenekarom a Qualitons, a közönség és én, hogy viszonyulunk egymáshoz. Elénekelhetek bármit, kell, hogy visszajelzés jöjjön a nézőtér felől. Ennyi visszajelzésre viszont nem számítottam, mint amennyi az A 38 hajós koncert után érkezett. Eddig négyszer léptem föl a Művészetek Palotájában a Headline együttessel, ahol kiváló muzsikusok vannak. Hiába voltak rangos előadások, furcsa módon a fiatalok körében sokkal kisebb visszhangja volt; pedig ott is nehéz nótákat énekeltem. Ezek után jött az A 38 Hajó. Először nem is akartam elvállalni, mert olyan repertoárt találtak ki, amelyet akkor énekeltem először és utoljára. A srácok, a Qualitons zenészei javaslatára kikerültük a populáris vonalat, amitől nagyon féltem. Látszik, hogy nagyot változott a világ. Van egy réteg, amely nem a Művészetek Palotájába jár, hanem az A 38-as Hajóra, hiszen ott sokkal oldottabb a légkör. Érdekes módon a kuriózumnak számító dzsesszes dalokat fogadták szívesen. Másrészt az internet folyamatosan foglalkozott ezzel a koncerttel. Ezzel előttem is kinyílt egy egészen másfajta világ, amelyből koromnál fogva eddig kimaradtam.

- Negyvenöt éve folyamatosan jelen vagy a zenei-művészeti életben. Elérkezettnek látod az időt az összegzésre?
- Kell egy bizonyos kor ahhoz, hogy az emberi kapcsolatokat, sikereket igazán értékelni tudjuk. Húsz évesen nem tudtunk mit kezdeni ezekkel. Éltük az életünket, természetesnek tűnt a siker, kudarcról pedig alig tudok beszámolni. Mikor elindultam a Ki Mit Tudon, azt gondoltam fiatal vagyok, ez a dolgom. Egy év múlva megnyertem a fesztivált, akkoriban huszonhét-huszonnyolc éves koromig szándékoztam ezt a szakmát csinálni; úgy véltem, erről szól a dolog. Mikor az említett a kort elértem, azt mondtam: nem is vagyok olyan öreg, miért hagynám abba? Mostanában sokszor fölmerül bennem a búcsú gondolata. Aztán eszembe jutottak külföldi pályatársaim, akik annyit keresnek naponta, mint mi egész életünkben sem - és ma is színpadon vannak. Mert ez egy életforma. Izgalommal készülök minden bulira, szeretem a színpad illatát, szeretem a közönséget. Van ennek egy különleges varázsa. Ha az embert ez ennyire jókedvűvé teszi, ennyire életben tartja, miért kellene lemondania róla? Szeretem, mikor a tűsarkú cipőm beletörik a színpad réseibe. Mert ez Magyarország. Mert ez itt az én hazám.  

Olvass tovább: Ez volt egykor a sláger 27. - 1985-ben milliók hallgatták a dalt

- Hegedűs István -

[2010.05.31.]