Három dudás egy csárdában, avagy magyar ikonok a Dóm téren

Szó sincs arról, hogy Mező Misi vagy Lukács Laci hangszert váltott volna, és Kovács Ákos sem dobta sutba gitárját a skótok kedvelt hangszerének kedvéért. Egyszerűen csak annyi történt, hogy a Délmagyarország című napilap egy – finoman szólva is – nagyszabású koncerttel ünnepelte centenáriumát Szegeden. A hazai rock szakma manapság leginkább keresett és közkedvelt nagyságai közül is a legnagyobbak adtak egymásnak, és mintegy 8000 barátjuknak randevút a Tisza partján. A Magna Cum Laude, a Tankcsapda és Ákos egy estén, egy színpadon.

Nem akármilyen nyitánya ez a fesztiválszezonnak. Ráadásul történt mindez olyan impozáns helyen, mint a Dóm tér, amely a rockzenén kívül számtalan műfaj megannyi eseményének adott már otthont. Opera, operett, musical, rockopera, táncjáték évről évre megjelenik a Szegedi Szabadtéri Játékok előadás-sorozatain. Nyaranta megszokott látvány a téren felállított óriásszínpad és a mintegy 4000 ember befogadására alkalmas nézőtér.
 
De pogót, headbang-elést, füstöt és lábdobot mindezidáig nem láthattak az öreg tornyok. Most viszont kijutott nekik rendesen. Bemelegítésül még „csak” Vidéki sanzont és Pálinkadalt hallgattak, de hamarosan komolyabb meglepetés, már-már megrázkódtatás érte őket egy bizonyos Szextárgy vagy a Fiúk ölében ülő lányok említésekor. Furcsa módon lelki békéjük akkor kezdett helyreállni, amikor végképp beindult a banzáj. És bár nem az Ikon volt az Utolsó hangos dal, végül mégiscsak minden elcsendesült, amikor Ákos és zenekara – jó szokásukhoz híven - rövid éjjeli imádsággal vett végérvényesen búcsút a közönségtől.

Az égiek kegyesek voltak a rockzene kedvelőivel és művelőivel. Láthatóan nem vették zokon, hogy ideig-óráig e műfaj jeles képviselői költöztek a szomszédjukba. Az idei, viharokkal, komoly esőzésekkel igencsak tarkított májusban legalábbis kegyelemként kell értékelnünk, hogy a Magna Cum Laude verőfényes napsütésben léphetett színpadra szinte pontosan fél hétkor. Mésrészről elmondhatjuk, hogy a gyulai dalárda önfeledt zenéléséhez még a legnagyobb zivatarban is felhőtlen jókedv kapcsolódna. Úgyhogy hiába is próbálkoznának holmi cumulonimbusok vagy nimbustratusok.

Mező Misi hozta a formáját, minden mesterkéltséget nélkülözve, szokásos közvetlen, megnyerő és lehengerlő stílusával pillanatok alatt feltüzelte a vacsora utáni kókadtságból még alig magához térő közönséget, amelyet ekkor még erős túlzás lett volna tömegként aposztrofálni. Még majd minden ember hozhatott volna egyet-kettőt, és akkor sem biztos, hogy ki kellett volna tenni a térre a „Megtelt” táblát. De ahogy jöttek sorra a Magna dícséretes sebességgel slágerré nemesedett nótái, lassan kezdtek feltöltődni a színpadtól távolabbi sorok is. A közelebbiekbe már kora délután beásták magukat az ikonizált kedvencükért szinte bármire képes „köménymag” egynémely reprezentásai. Misi a Vidéki sanzon alatt ezzel együtt nyugodt szívvel mászhatott át a kordonon a nézők közé egy kis énekeltetésre és a hangulat további ébresztgetésére. Az akció tökéletesen elérte célját: a közönség „bevonódott”.

Kis kitérő: Minden az Osztállyal kezdődött - Keressük a legnépszerűbb Magna Cum Laude kedvenceket
 
Átragadt rájuk a zenészek pörgése, vitalitása és életigenlése, amely egy vadonatúj dalban, a Nem kell hősnek lenned című nótában is megfogalmazódott. Az üzenet, a segítségnyújtás jelentőségéről roppant egyszerű, mégis oly nehezen ér el az emberi szívekhez: „Neked semmit nem árthat, másnak álmokat valóra válthat.” Megszokhattuk, hogy a MCL igazi bulizenekar. Koncerten összehasonlíthatatlnaul rockosabban, ütősebben szólnak, mint stúdióalbumaikon keresztül. Kiváltképp, ha a koncert szerves részét alkotja az Eleanor Rigby némiképp áthangszerelt változata. Amit legnagyobb sajnálatunkra ezúttal vendégművész fellépése nélkül adtak elő, nem úgy, mint a banda tíz éves jubileumi koncertjén. Lukács Laci ekkor még „aludt valahol” a színfalak mögött. A koncert zárásaként a hely szellemének megnyugtatására meghallgathattuk a SZINezd újra című számot is, majd amikor a ráadásra kicsit rendhagyó módon pálinka-pálinka kántálásba kezdett a szakértő publikum, megkapták a magukét. Legalábbis egyelőre verbálisan. Az első blokkot a Pálinka dal zárta.

Villámgyors átszerelés után a Tankcsapda csapta a húrok közé és az ekkorra már jelentősen felszaporodott nézők orcájába legújabb lemezén megfogalmazott ars (harc?) poeticáját. Miután mindenki megtudta, hogy ki is a csapda, és kik is valójában a tankok, valamint, hogy Lukács Laci szerzői álneve egyszerűen csak rock szépen sorra meghallgathattuk a legismertebb és legkedveltebb szerzeményeiket. Persze legalább ugyanennyi hasonlóan legkedveltebb nótájukra nem volt idő.

De azok feltűnésében joggal reménykedhetünk a még alig beindult koncertsorozat további állomásain. A huszonegy nóta negyede az tavalyi, „Minden jót” albumról szólt, amiről persze mindenki várt valamit. Én speciel leginkább a Nézz szét belül című számot. De úgy látszik, több önvallomás, befelé fordulás már nem fért bele ebbe az estébe.

Ez persze csak a „kötelező” sóvárgás, a buli, ami Lukács szerint Mező Misi minden korábbi igyekezete ellenére (pont) most kezdődött el, igencsak jóra sikerült. Nem mondom, hogy sosem szóltak jobban a srácok, nem voltak látványosabb effektjeik, vagy hogy sosem találtak jobban szíven a tracklist-jükkel, de egy nagyon erős két órával ajándékoztak meg ismét, amihez a Dóm tér a maga díszleteivel hozzá adta azt a kis pluszt, amivel igazán emlékezetessé tette az estét. Volt abban némi pikantéria, amikor felcsendült a Menyország tourist-ot. Ennél már csak az lett volna ütősebb, ha a lábdobra a füstből időnként kibontakozó tornyokból felcsendülő harangszó reflektál. Ez ugyan elmaradt, de még így sem maradt bennem hiányérzet. A Magna nagyon jó volt. A Tankcsapda még magasabbra tette a lécet. Jöhetett a csúcskísérlet.

Az est fő produkciója minden (?) kétséget kizáróan Ákos és Zenekara turnényitó előadása volt. Az elmúlt évek csendes, ünneplős, szmokingos koncertsorozatát az előzetes hírek szerint csörömpölős, farmeros, terpeszállós, vérbeli rock program követi. Talán ezért is választotta Ákos maga mellé a Délmagyarország születésnapjának méltó megüléséhez éppen a korábban látott zenekarokat. Vagy egyszerűen azért, mert szereti és tiszteli őket. És a zenéjüket, amely gyökereit tekintve nagyon is közel áll Ákoséhoz (kivált ha a BBs korszakra gondolunk).

Ezúttal nem volt látványos leleplezése, meglepetésszerű színpadkép. De volt helyette egy világszínvonalú, összesen hét méteres, öt részre tagolt ledfal, amin az Intro alatt az egyenként színpadra lépő zenészek fotói villantak fel. Végül, az utolsó taktusokra Ákos fotói lepték el a hátteret, miközben a mikrofonhoz lépett Ő is. Fiatalosan, bőrbe öltözve, fehér pólóban, napszemüvegben, gitárral a nyakában, mint egy ideális rock sztár. Aki azonnal kiadja a jelszót: Induljon a banzáj. És indul. Harmadszor is. A hangzás tökéletes. A megszokott, mégis minduntalan megcsodált professzionalitás. Felszerelésben, beállításban, mindenben. Profi munka. Tökéletes a látvány és a zene összhangja.

Lassan megszokhattuk, hogy ha Ákos új turnéra indul és magával viszi a régi dalokat, akkor indulás előtt azokat leporolgatják barátaival és új köntösbe öltöztetik őket. A szabó ezúttal (is) Szakos Krisztián volt. Teljességgel áthangszerelve, időnként szinte felismerhetetlenül jelentek meg előttünk sorra a legnagyobb slágerek. Ez egyrészről Krisztián kifogyhatatlan zsenialitását bizonyítja, másrészről óhatatlanul megosztja a közönséget. Hiszen hamár régi, jól ismert és szeretett számok csendülnek fel egy koncerten, legalább annyian lesznek, akik abban a hangzásban szeretnének ezekkel találkozni, ahogy beléjük szerettek, és szentségtörésnek veszik azok „farigcsálását”, mint ahányan harsányan üdvözlik ezt a meglepetésekkel teli játékot. Különösen igaz lesz ez erre a turnéra, ahol a számok közül egynémelyiket szinte csak a szövegéről tudnak majd azonosítani még a témakörben jártas egyének is.
 
A repertoárban ezúttal helyett kaptak Ákos szinte valamennyi „korszakából” származó dalok, három Bonanza slágertől a legújabb, Szindbád dala című szerzeményig (ami ezúttal nem „rádióbarát” verzióban csendül fel).

Ákos, ha már születésnapra érkezett, nem fukarkodott a meglepetésekkel. Elsőként a Régen voltál jó szösszenetet említhetjük. A színpad kiürült, csak a zene szólt és a kivetítőn régebbnél régebbi fotók sorakoztak az énekes életének különböző szakaszaiból. A második meglepetésként egy régen hallott Bonanza nóta, a Calypso dübörgött fel sokak nagy örömére. Aztán egyszer csak, szinte átmenet nélkül katatón döbbenet lett úrrá a Dóm téren. Ákosék valami ismerős dalt zúztak a színpadon, de mi eeeeeeez?! Lady GaGa világslágere a Bad Romance szólt a hangfalakból, Ákos átiratában. Irónikus? Szatírikus? Brutális! Imádni fogják. És persze gyűlölni.

A kötelező slágereket (szinte szó szerint) letudva jöhetett az igazi csemege. A közös szám Mező Misivel és Lukács Lacival. A végeredmény ismeretében nagyon örülök, hogy az első tervekkel ellentétben végül nem egy régi LGT számot, vagy más honi klasszikust dolgoztak fel, hanem egy Ákos szerzeményt. Ilyen keményen még nem szólalt meg a Ne fájjon többé..

Ez volt a hab azon a bizonyos tortán. Igazi zúzdára sikeredett. Legfeljebb az okozhatott némi hiányérzetet, hogy a közös jellege nem annyira domborodott ki, hiszen kihallani leginkább Ákos hangját és Laci gitárját lehetett, Misi számomra kicsit háttérbe szorult. De szerencsére csak ebben a számban. Az est egészét, hangulatát, a produkciók élvezeti értékét tekintve semmiképpen sem. Nem, egy, mégcsak nem is kettő, hanem három egyaránt nagyszerű dudás látott minket vendégül Délmagyarország egyik legkedveltebb csárdájában. Elfértek. A szomszédnak hála.

A&A

[2010.05.28.]