Két nap a Magyar Woodstock StarGardenben

Korán indult a szombati program. Délután 3 órára hirdették az Osibisát, akik nagyjából pontosan kezdtek. Mintha az afrikai őserdő dőlt volna rá a jó Népstadion kertre: kongadobok, csörgők, és ki tudja még miféle zajkeltő ritmushangszerek kavalkádja zúdul ránk hirtelen. Még az időjárás (ami egyébként nagyúr!) is a miliőnek kedvez; lassan puhára főlünk a verőfényes napsütésben a színpadot bámulva. Odafönt már nyomja a magáét a kilenctagú, zömmel feketékből álló társaság. Zömmel, mert van köztük amolyan capuccino-színezetű is, minden valószínűség szerint, valamely karibi országból. Egy biztos: bitangul tudnak zenélni. Három gitár, két billentyű, három ütőhangszeres, no és a főnök, Teddy Osei fúvós instrumentumokkal, kongával felszerelkezve, valamint jellegzetes énekhangjával alkotja a ’69-ben alakult csapatot. Pár, számomra ismeretlen tétel után érkezik az egyik leghangulatosabb őserdei folk-darab a Kilele. Ehhez kapcsolódóan mindjárt egy bantu/busman/ghanai nyelvismereti órát is rögtönöznek Osei-ék, a nagyérdemű aktív bevonásával. A Music For Conga ütemes csörömpölése feloldódik a Woyaya örökbecsűjében (ami az 1971-es lemez címadója egyébként) hogy aztán kiteljesedjék a Sunshine Day óriás slágerében. Az Osibisa megadta az alaphangot.

A blues Nagy Öregjének, John Mayall-nak nem kell elölről kezdenie a hangulatépítést, a fekete harcosok előzőleg tisztességesen fölturbózták a feelinget. A fűben elnyúlva adjuk át magunkat ennek a nem mindennapi, igényes zenének. Aki egy kicsit is elmélyült a műfaj és azon belül Mayall mester életművében, tisztában van vele, hogy az ősz, lófarokba fogott hajú „blueser” ez idáig mennyi sztárt nevelt ki Bluesbakers nevű formációjában. Az igazsághoz tartozik, hogy most sem kispályás muzsikusokkal érkezett, ha nevük nem is cseng ismerősen az átlag hallgató előtt. A billentyű, dob, szólógitár, basszusgitár (és persze Mayall, mint énekes-szájharmonikás) felállású csapatban valamennyi zenész mestere a hangszerének. Erre többször is szolgáltatnak bizonyítékot invenciózus szólóikkal. A ráadásban elővezetett basszus-, illetve dobszólót egyszerűen képtelenség ülő-fekvő helyzetben végighallgatni. De csukott szájjal sem. Hú! A blues ismét győzött.

Még mindig nagyszínpad, ahol egy egészen más műfaj veteránjai készülődnek – a Skorpió. Ritkán lépnek közönség elé, de akkor maradandó nyomokat vésnek a fülekbe, agyakba, lelkekbe. Németh Gábor, arcán az örökös kisfiús mosollyal kemény-precízen osztja a bőröket. Pálvölgyi Géza épp az ellenkezője: szálfa egyenesen ül billentyűi mögött, harmóniái nélkülözhetetlenek, egyben meghatározóak. Szűcs Antal Gábor gitársoundja olyannyira ízes, hogy szinte harapni lehet belőle. Azon már többször elgondolkodtam, vajon mitől forrósodik fel a levegő Frenreisz színpadra érkezésekor, miközben egy fél hangot sem fogott még le Fender basszusgitárján, énekről pedig még szó sincsen? A választ csak sejteni lehet: az egyéniségétől. A program kétharmadánál megjelenik az örök vendég Tátrai Tibusz, hogy a két gitáros és a bőgős, egymást inspiráló, hergelő szólókba fogjon. Tiszteletre méltó csapatmunka. Slágereiket felesleges felsorolni: ami harmincvalahány éve számít, mind ott van. És nem csak a színpadon.

Nagyon várjuk az est fénypontját, a Blood Sweat and Tears formációt. A felirat ugyan nincs elhelyezve, de a zene felkent szakértői azért tisztában vannak az intelemmel: Vigyázat: csak vájtfülűeknek! A fúziós zene negyvenegy éve működő amerikai sztárjai az Osibisával hasonlatos létszámban töltik meg a pódiumot, hatalmas meglepetést okozva. Arra ugyanis senki nem számított (kivéve talán, aki két éve ott volt a MŰPÁ-ban), hogy kemény, rockos alapokra épített progresszív-, ill. dzsesszmuzsikát raktározhat el magában az ínségesebb időkre. A négy fúvós mindegyike vállalkozik hangszerszólóra, külön-külön is katartikusak. Ilyenkor szokott a gitár a háttérbe húzódni, mondván a fúvósszekció „úgyis elviszi a balhét”. Egy fenét. Olyan szólót produkál, hogy némely „hivatásos” rockzenekar megfelelő hangszerese nyugodt lélekkel szögre akaszthatja hathúrosát. Steve Katz alapító atya is visszatalált az általa alapított csapathoz, állandó vendégként szájherflijével szórakoztatja a nagyérdeműt. Nem is akárhogyan. Ebben időnként társra akad Rob Paparozzi énekes személyében, aki szintén nem most tanulja a hangszer fortélyait. Énekstílusa közel áll elődjéhez, David Clayton Thomashoz, bár annak egyedülálló orgánumát nehéz überelni. Azért a nagy BST slágerekben igazolást nyer – többek között – az énekbravúr úgy, mint a pont negyven esztendeje lemezre vett Speenning Wheel-ben, vagy a ráadásnóta You’ve Made Me So, Very Happy-ben. Felejthetetlen.

Még elérjük a Syma deszkáit éppen uraló Karthago-t, jócskán felfűtött hangulatban. Szokásos repertoárjuk mellé frissen csatlakozik a jubileumi alkalomra írt 30 év után című lírai tétel, amely a Requiem babérjaira (vagy a közönség kegyeire?) ácsingózik. Sikerrel. Az öt „fiú” színpadi megmozdulását mélyen áthatja a barátság – és még valami: a közönség feltétlen szeretete. Ez süt minden egyes szavukból, mozdulatukból. A siker nem is marad el. A Regiuem szertartásos interpretációja után jön, a Lépd át a múltat, csak hogy kifelé menet ne szomorúan lépjük át a csarnok kapuját. Szó sincs róla! Épp ellenkezőleg.

Ha az emlegetett letargia netán hatalmába kerített volna, hamar lerúgtuk volna magunkról. Ugyanis a kisszínpadon a BlackBirds, Magyarország Beatles tribute-zenekara nyomja tiszteletük tárgyától az örökzöldeket. Kifogástalan vokál, korhű megszólalás, fiatalos lendület jellemzi Hoffmann Gyuriék négyesfogatát. Mindehhez persze ott a Beatles öltözék, ami nem is biztos, hogy magától értetődő. De BlackBirds-éknél szerencsére igen. Menü a teljesség igénye nélkül: Birthday, Can’t Buy Me Love, Yellow Submarine, Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band és a végére a Hey Jude. Bravo fiúk, Beatles forever!

Egy kis szusszanás (részünkről vörösborral, lángossal körítve), és az utcabál máris folytatódik. Mégpedig az erre leghivatottabb bandával, a jó öreg Bergendy szalon- és egyéb (a felsorolástól eletekintenék) zenekarral. Mindjárt legsikeresebb, a Demjén Rózsi fémjelezte korszakukból idéznek egy csokorra valót, a kései órán is hűségesen kitartó publikum legnagyobb örömére. Aztán jönnek az egykori tévés-tánciskolás dalok, mire engedelmesen táncra perdülnek a vállalkozóbb szellemű párok. Mit mondjak? Nem is lehetne nagyszerűbben levezetni egy ilyen fesztivált.
Hogy is szólt a nagysikerű színdarab címe? Jövőre? Veled? Ugyanitt?

Képek a Stargarden mindkét napjáról

- Hegedűs István -

[2010.06.10.]