"Ha az ember felfelé fordítja a fejét, csodákat talál" - interjú Placskó Emesével

Placskó Emese színész, énekes az „Óz, a nagy varázsló” Totójaként és a nagysikerű Koltai Róbert által rendezett „Én és a kisöcsém” Kelemen Katójaként, egy pörgős, örökmozgó állandóan próbákra, fellépésekre siető színész, énekes, táncos, aki mégis két lábbal jár a földön.

Jelenleg a Körút Színházban, több szerepben is játszik. Mellette, Koltai Róbert színész – rendezővel és színésztársaival járják az országot az „Én és a kisöcsém” című zenés bohózattal, valamint az Óz a csodák csodája című mesemusical- lel. A zenés vígjátékot 1934-ben Eisemann Mihály és Szilágyi László komponálta, mely a műfaj egyik legkedveltebb és legszellemesebb klasszikus darabjává vált, azóta. Az Én és a kisöcsém nagysikerű komédiából megtudhatjuk, hogy „holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány?”, miért utazik Velencébe fiúruhában egy szerelmes kisasszony, és ki is az a „dr.Sas és dr. Vas, a borzasztó furcsa, két pasas”.A darabot Koltai Róbert rendezésében a Körút Színház vitte nagy sikerre. Emesét munkája miatt, nehéz leültetni egy - egy interjúra, annak ellenére, hogy elég sokszor összefutunk, és már régóta ismerjük egymás. Most mégis sikerült összehoznunk egy rövid beszélgetést.

- Már gyermekkorodban is szeretted a kihívásokat, hiszen mindenféle versenyre beneveztél, aminek egy kicsit is köze volt a művészethez. Megosztanád az élményeidet, emlékeidet olvasóinkkal?
- Az iskolai versmondó versenyeket nagyon szerettem. Mindig sokat készültünk rá, vártuk, hogy mi lesz a kötelező, hogy ki jut tovább, vagy, hogy jönnek-e a nagy ellenfeleink a Szlovákiai Tornaljáról. A Tompa Mihály szavalóverseny volt az év egyik legnagyobb eseménye, ilyenkor a tanáraim és a szüleim is sokat foglalkoztak velem. A kötelezőkkel gyakran nehezen boldogultam, és az otthoni esti gyakorlásnak gyakran volt sírás a vége, ha nem úgy ment a szöveg, ahogyan én szerettem volna. Ezt apuék már tudták előre ez volt a termékeny sírás, ez után született meg általában a vers. Az Édes anyanyelvünk versenyen is szívesen indultam, ami egy szépkiejtési, nyelvtani, már-már szónoki verseny, komoly versenytársakkal. Szerettem a rajzot, valamint az újságírást, de a meseíró versenyeken is hoztam a formám. Máig nagy becsben tarom a polgármesteri díjamat, amit egy ilyen versenyen nyertem, egy nagyon szép Olimpiai atlaszt. Az egyik legszebb élményem mégis egy olyan szavalóverseny volt, amin nem nyertem semmit. Tollas Tibor emlékére rendezték, ahol egy néni odajött hozzám az eredményhirdetés végén, megszorította a kezem, és azt mondta: „Nekem te voltál az első helyezett!”

- Mikor jutottál arra az elhatározásra, hogy a színészi pályát választod?
- Nem volt elhatározás nagyon sokáig, inkább csak egy kósza vágy. Szerettem volna orvos lenni, mint a nagyapám, de a matekkal és a kémiával nem úgy alakult a viszonyom, ahogy kellett volna, így erről hamar letettem. Aztán a jogi pálya vonzott, de gimnáziumban már mertem hinni, hogy megpróbálhatnám a Színművészeti Egyetemet.

- Kaptál valakitől biztatást, segítséget, hogy a színészi pályára lépj?
- Barátaim, jó ismerőseim és tanáraim biztattak, de másoktól is többször hallottam, hogy színész lesz ez a gyerek. Ők jobban hittek bennem, mint én saját magamban.

- Mióta játszol a Körút Színházban?
- Az iskola utolsó évében már játszottam, így ez a negyedik évadom a színháznál, hol kifejezetten jól érzem magam, hiszen nagyon jó kollégák, színészek vesznek körül.

- Mennyire volt nehéz beilleszkedned egy olyan színház életébe, ahol szinte az ország legjobb színészei játszanak?
- Annyira okozott gondot, mint amennyire egy új közösségbe bekerülni nehéz. A színészek nagyon nyitottan és kedvesen fogadtak. Megbíztak a rendező választásában, de én azért persze bizonyítani akartam. Ha nehézségről beszélünk, akkor inkább ez az elvárás, amit magammal szemben támasztottam, okozhatott szorongást. Az első alkalom ugyanis egy beugrás volt, Molnár Ferenc- a „Doktor Úr” című darabjának szobalány szerepébe. Mivel rögtön, rövid idő alatt kellett megmutatnom, hogy alkalmas vagyok, nagyon izgultam, de minden úgy történt akár a mesében. Mindenki gratulált az előadás végén, és mikor Koltai Robi is odajött, akkor megnyugodtam. A főnököm csak megölelt és azt mondta: „Jól van Muci!”

[2010.09.20.]