Jézus egyenesen a Pokolgépből érkezett a Madáchba - fotókkal
Ha nem is félelemmel, de legalábbis némi óvatos tartózkodással szívemben közeledtem a Madách Színház bejáratához. Akár a 37 éves filmre gondolok, akár a 24 évvel ezelőtti Rockszínházas bemutatóra, a Jézus Krisztus Szupersztár puszta említésének is már olyan pozitív töltete van számomra, hogy óhatatlanul féltem tőle, az említett etalonokhoz történő hasonlításból csak rosszul jöhet ki ez a mostani előadás. Ezért, és a biztonság kedvéért is, nehogy elhamarkodottan ítéljek, kétszer is megnéztem.
Van új a nap alatt?
Alapjában véve egyik este sem okozott csalódást. A darabról hosszasan nyilatkozni dőreség lenne, az úgy tökéletes, ahogy van. Ez a rendezés pedig azzal, hogy nem akart túl sokat hozzátenni az alőadáshoz, nem is vett el belőle szinte semmit. Szerethetőek voltak a filmet idéző, díszletek, melyek a jelmezekhez hasonlóan egyszerűségükben és konzervatív voltukban hordozták erejüket. Nem láttunk fergeteges színpadi megoldásokat, és a sokszor átmenet nélkül, hirtelen vágásokkal összerakott jelenetsor is túlzottan filmszerűre sikeredett olykor. De ez sem volt zavaró. Engedett arra koncentrálni, ami egy zenés darab sorsát és minősítését döntően befolyásolja, a színészek játékára és a torkukban rejlő erőre, amely önmagában képes örökre emlékezetessé tenni egy ilyen estét. Vagy éppen könnyedén feledhetővé teszi. Sőt, ha jobban belegondolok, ez az egyetlen szempont, amelyből a Madách Színház produkcióját érdemes elemezni, ami minden új színpadra állítás során az újdonság varázsát hordozza magában. Az Erzsébet körúton már megszokott hármas és folyamatosan variálódó szereposztás ilyen szempontból igen széles spektrumban szegmentálja az előadásokat. Az általam látott két előadás e spektrum két, egymástól távoli pontján helyezkedett el.
Rutinból erős közepes
Az első alkalommal egy, már a (kereszt)útja elején is megfárad Jézussal találkoztam. Sem a személy megformálásában, sem a hangban nem éreztem erőt, tüzet, életet. Nem volt súlya a színpadon, nem vonzotta a tekintetet, és sajnos a fülemet sem kényeztette el egyetlen alkalommal sem. Olyannyira, hogy a darab nyilvánvaló csúcspontjaként nevezhető Gethsemane-tól már szinte féltem. Végül is fájdalommentesen túl voltunk rajta, de ez a legtöbb, amit elmondhatok róla. Semmi különös. Ami valljuk be, döntően befolyásolja átfogó értékelésemet is az estéről. Júdás kicsit le is játszotta és le is énekelte mesterét, de sokat rontott a teljesítményén, hogy – főleg a magas hangok kísérő effektjeként - gyakran hisztizett a színpadon. Balogh Anna még egy fokkal jobb volt.
 |
Jézus Krisztus Szupersztár (Csengeri-Varga)
|
Mértéktartó, szelíd alázattal megformált Mária Magdolnája üde színfolt volt az előadásban. Kellemes meglepetés volt az egykoron e címszerep okán is nagy népszerűségre szert tett
Sasvári Sándor Pilátusa. Mindig kellemes pikantériája van egy ilyen szerepváltásnak. Most ráadásul még jól meg is bírkózott új feladatával az ex-Jézus. Úgy is modhatnám, jól helyt állt... Aki pedig számomra az est egyértelmű fénypontja volt, az
Nagy Sándor. Ő tényleg beletette azt a kis pluszt az általa hozott Heródes figurába, ami azt jól megkülönbözthetővé tette. Persze, a szerep önmagában is hálás. Legalábbis annak tűnik. De a táncos-komikus szerepnek is megvan a maga nehézsége, nevezetesen az, hogy pont odáig kell feszíteni a húrt, hogy még ne legyen ripacskodás, amit a színész művel. Nem volt. Élveztem minden pillanatát.
A legnagyobb hiányérzetem a tanács tagjaival kapcsolatban volt. Kajafás hangja kiváltotta ugyan azt a kellemes borzongást, amire hivatott, de Annás jelenléte már szinte semmilyen nyomot nem hagyott bennem. Márpedig ebben a duóban sokkal több van. Persze Bob Bingham és Kurt Yaghijan kiválasztásával a film e szempontból is nagyon magasra tette a lécet. Ezzel a kísérlettel most konkrétan elszaladtak a léc alatt. Kár volt érte.
Mecsoda különbség
A beszámoló a következő oldalon folytatódik.[2010.10.22.]
Hírek
