Cimbalom boogie a Müpában

Balogh Kálmán Gypsy Cimbalom Band és vendégei, Lajkó Félix és Marko Markovic, illetve Balogh Gusztáv énekes lépett fel vasárnap este a Müpában, és varázsolta el a közönséget.
 

Bevonulás után az est tulajdonképpeni házigazdája, Balogh Kálmán megígéri, hogy kellemes estében lesz részünk, és, hogy mindjárt jön Lajkó Félix, illetve szünet után Marko Markovic, majd azonnal belecsapnak a húrokba, és az „Az ördög bújt a botomba”, illetve a „Dunától” c. Kovács Ferenc szerzeménnyel indítanak. A vendégénekes Balogh Gusztáv, akit vendégnek szólítanak, de annyira összeszokott a produkciójuk, hogy az énekes az együttes szerves részének tekinthető. Balogh Gusztávnak nagyon modern hangja van, ha nem figyel, metál stílusban nyomja, simán beleképzelhető egy zúzós hangzásvilágba, még a végén csápolni fogunk.

Azonnal tudni lehet, hogy itt nagyon magas művészi szinvonalban lesz része a Müpa egyébként is elkényeztetett közönségének, minden hang szépen a helyén van, csak a hangmérnököknek jár némi dádá, ugyanis az elején a fúvosok lenyomnak minden mást. Később szerencsére kissé korrigálnak keverőpultnál, bár a zseniális – és nagyon szerény – gitáros tehetsége csak akkor jöhet elő, amikor konkrétan minden más szólam elhallgat és főszerephez jut a legpuritánabb hangszer, de erről később.

Lajkó Félix a harmadik számnál egyszerűen besétál a színpadra, és igazából csak megengedi, hogy a közönség egy légtérben legyen vele. Félixet mi nem érdekeljük, ő beleolvad a hegedűjébe, és azt szolgálja. Aki hallotta már élőben játszani, az nyilván nem hüldedezett a látványtól és a hangványtól, de akinek ez újdonság, az beleragadhatott a székébe, mert ekkora elkötelezettséget ritkán látni. A dallamokból a természet bugyborékolt elő, patak, eső, tenger, vihar, majd vízesés, hömpölygő folyam és erdei tisztás csermelye képében. A közönség megilletődik, ilyen energiákhoz nem vagyunk hozzászokva, a szenvedélyes előadás mód szájakat tát. Két számot játszik a kitűnően alkalmazkodó cimbalmos együttessel, a végén meg el is menekül a színpadról, mert magának is megvolt a katarzis. A zenekarvezető úgy szól utána, hogy gyere már vissza, mert a közönség részéről igény az lenne még rád.

Ezután vidámmá és humorossá változik az előadás, fel kell oldani a Lajkó Félix utáni döbbenetet. Annyira profin nyomják, hogy nehéz eldönteni, hogy ezt előre mind így kitalálták, mert akkor nagyon állat, vagy nem, hanem csak most improvizálnak, de akkor mégállatabb.
A szünet után erdélyi cigány dal csendül fel, ismét Balogh Gusztáv segítségével, amit úgy konferálnak fel, hogy a „Gyertek lányok, menjünk vásárolni” helyett a „Gyertek fiúk, menjünk a kocsmába” következik. Húzz rá cigány, ezer lejest adunk, még az éjjel mulatni akarunk. Mulatunk is, mert a dal ismerős is, meg nem is, érdekes, újszerű, de azért átérezhető ez a világ is, mert tájképekről és Petőfi versekből ismerjük, csak az egész nagyon mai mégis.

Ezután Balogh Kálmán egy top secretet árul el, mégpedig azt, hogy a boogie zene nem is Amerikából száramazik, azok ott csak másolnak. :) Bizonyítékképpen egy Moldáviában talált dal hangzik fel, a „Hora dela bim-bim”, és tényleg az a bizonyos motivum sejlik fel, amiről az 50-es évek Amerikája jut eszünkbe. Biztos ami fix, ezt angolul éneklik. A közönség jól szórakozik, csak az a kár, hogy picit mű így ez a koncert a Müpában, mert a közönség nem igazán vonható be a dzsemmelésbe. Olyan, mintha stúdióban ülnénk az üveg mögött, pedig a fülünk táncot szeretne, füstös csehót, kocsmát, közben italokat, a Művészetek Palotája ehhez túl steril. Mindenki lelkesen tapsol, merthát mégsem illik itt felugrálni.

Az est második sztárvendége, Marko Markovic, színpadra lépésével viszont lebontja az üvegfalat mégis. Ellentétben Lajkó Félixszel, neki lételeme a közönség, az azonnali visszajelzés. A lendületes trombita intro után a cimbalom szólót a közönség közbetapsolással méltatja, de jön Marko és megmutatja mi mindent nem gondoltunk volna egy trombitáról. Ezek után Boleró szerűen lépnek be az egyes hangszerek és mutatják meg magukat egyenként is. Erdélyi román illetve roma zene melankólikus dallamai csendülnek fel nagyzenekari lélegzetvételű formában, a vége összvilágzenés, sőt, rockos, főleg az ismét színpadra lépő Balogh Gusztávnak köszönhetően.

Majd egy balkán táncmulatságba csöppenünk, Markó és a hegedűsök (Kovács Ferenc és a fantasztikus Frankie Látó) szédületes versenybe és „feleselgetésbe” csapnak át. Majd a „Go Marko Go” című lemezről szól egy dal, amit az apjával, Boban Markovic-csal együtt készített az ifjú művész. Na ekkor lendül bele Marko igazán, most tudjuk meg, hogy eddig csak melegített. A közönséget is sikerül teljes mértékben felrázni a különös balkáni-délamerikai-közelkeleti zeneházasítással, bár sajnos a hastáncosokat csak odaképzeljük, de ez nem nehéz.

Ezután Kovács Ferencé a főszerep, illetőleg egy fúvos-ütős-pengetős bonanza, Marko pedig olyan dinamikával fújja, mintha ütős hangszer lenne a trombitája.

Az utolsó szám egy bolgár dal, összeolvasztva tánczenével, egy kissé spanyolos-arabos turmix, kirándulás a medditerrán medence mentén. A „Jaj, de széles” c. Sós Imre emlékére írt szám közepén végre előkerül a klasszikus gitár is a háttérből, és egy kis csendes befelé figyelésre lesz alkalmunk, még a zenekarvezető is megjegyzi, hogy György Mihály személyében úgy látszik rejtett tartalékai vannak az együttesnek.
Utoljára Lajkó Félix is, meg Marko Markovic is visszajön egy közös örömzenére, amit Balogh Kálmán vezényel a cimbalmával irányítva. Dobolás a hegedűn, gitározás a trombitán, ezek a vérbeli zenész géniuszok azt csinálnak amit akarnak, de nekünk jó.

Ősi rock’n’roll ez, csak mocsoktalan, legtisztább zene.

Csudi

[2010.11.28.]