Duffy biztosra ment - Endlessly lemezbemutató

Skócia büszkesége nemrég jelentette meg második stúdióalbumát. Nem volt könnyű dolga, hiszen 2008-as Rockferry című debütálásával hihetetlen eladásokat produkált világszerte. Mercy című slágerét senkinek sem kell bemutatni, a világ számos országában rádiós és kislemez-siker volt egyaránt (többek között nálunk is).

A folytatást megelőzte egy management és, ami még meglepőbb dalszerző csere, ami bátor döntésnek tűnhet az énekesnő részéről, a korábbi sikerek tükrében. Az énekesnő az új anyag egy kivétellel az összes felvétel társzerzőjeként van feltüntetve Albert Hammond dalszerző mellett. A kérdés csupán annyi, hogy meghozta-e gyümölcsét a drasztikus „arculatváltás”. Lemezeladási szempontból semmiképp.

A debütáló albumából közel tízmillió hanghordozót értékesítő soul díva új korongjával ennek töredékét sem fogja elérni a jelenlegi helyzet alapján. Megjelenése hetében épphogy befért a UK Top-10-be. Európában többi részén már csak Top 40-re futotta, az USA-ban azonban még ennél is elszomorítóbb a helyzet: az Endlessly a 72. pozícióban tetőzött. Mostanában rájár a rúd a korábban amerikai sikereket elért előadókra (Natasha Bedingfield, James Blunt, Leona Lewis). Többek is a „második brit invázió” végét emlegetik.

De térjünk vissza Duffy-hoz és az új lemezhez. Tíz új dallal van dolgunk, amik a szerzőcsere ellenére, akár az énekesnő első albumán is szerepelhettek volna: hangzásban, hangulatban és dalszövegben is passzol a Rockferry stílusához. Well, Well, Well címmel jelent meg az első kislemez, amit akaratlanul is a Mercy-hez hasonlítunk, főleg így, hogy a szerzők is annak szánták.

A probléma csak annyi, hogy egy jóval gyengébb változat született és az a nosztalgikus báj sincs meg benne, ami az elődjét szerethetővé tette. A hasonlítgatás itt nem ér véget: az albumon található Don’t Forsake Me ugyanis kiköpött Warwick Avenue. Amit két éve vittek, mint a cukrot, most már nem feltétlenül kelendő (annak ellenére, hogy kiváló szerzemény). A nyitódal (My Boy) abszolút felejthető, de bemelegítésnek megteszi, a következő dalban azonban remekel Duffy: melankólikus hangulatban kérleli a dj-t, hogy kapcsolja ki a zenét, hiszen túl nagy fájdalma van ahhoz, hogy táncoljon (az album sajtótájékoztatójához ironikus módon passzolt volna). Keeping My Baby című dalt hallgatva igazi James Bond hangulat ragad magával minket. Akár a következő 007-es film főcímzenéje is lehetne (egy akkora felhajtás talán megmentené Duffy hanyatló karrierjét).

A címadó dal van soron, ami egyben az album csúcspontja is: az énekesnő ismét szerelmi bánattal küzd, ami kifejezetten jól áll neki. Innentől kezdve beerősít a lemez: a klasszikus Breathe Away és a lemezről kissé kilógó Lovestruck futurisztikus hangszerelésével fokozzák a hangulatot. A bohém Girl oldja az érzelmi feszültséget, (ez az egyedüli dal, ami nem a Duffy-Hammond párostól származik)de csak néhány perc erejéig a Hard for the Heart ugyanis ismét garantálja a szívfacsaró dallamokat. Várjuk a következő dalt, ami nincs. Bő fél óra sajnos nem elég Duffy-ból, de sajnos manapság az a trend, hogy az előadók egyre rövidebb játékidejű albumokkal rukkolnak elő.

Érzelmeink az albummal kapcsolatban felemásak. Az Endlessly messze nem tökéletes, gyakorlatilag semmi újdonságot nem tartalmaz az előző albumhoz képest. Érezhető, hogy Duffy biztosra ment és visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért (amit személy szerint nem bánok): dalaival egy emocionális időutazásra invitál. 

– Kassa Dávid –

[2011.01.08.]