Egy politikai koncepcióalbum - John Legend and The Roots: Wake Up

Hölgyeim és Uraim, fogadják kitörő örömmel, és szűnni nem akaró tapssal Amerika hangjait, kik a tüntetés magasztos eszméit zászlajukra tűzve csak azért vannak itt ma este, hogy önöket elkápráztassák. Az aranytorkú John Legend, és kísérőzenekara a The Roots. Jó szórakozást kívánok, s kérem önöket, telefonjaikat az előadás idejére szíveskedjenek kikapcsolni. Köszönöm.

Az érem egyik oldala a hatszoros Grammy díjas John Legend (kevésbé fellengzősen John Stephens) amolyan neo soul, bugyinedvesítő figura, aki nem átall néhanapján áthasalni kommerszebb R&B-be, de ő a mai főcsapásos néger muzsika, egyik legtündöklőbb csillaga. Ezen érdemei mellet, nem elhanyagolható pajesszal is bír, mely Marvin Gaye óta, minden valamire való womanizer sajátja.

Ezen úriember hazafias hevületében felkapta a telefonkagylót egy esős NewYork-i délutánon, és rácsörgött, Questlove Thomsonra a The Roots zenei agytrösztjére, hogy ugyanmár csináljunk egy pár számot, mely ráébreszti a Bush érába belefáradt jó amerikai népet, hogy változtatni kell, mert fekete elnök még úgysem volt.

A lélekemelő munkát még 2008-ban, Barack Obama választási kampányának idején kezdték, őt támogatandó, de ekkor még csak pár feldolgozás számban gondolkodtak, ám úgy belejöttek közben, hogy meg sem álltak egy teljes lemezig (egyértelműen minden anyagi érdektől független volt e döntés). Jobbat nem is tehettek volna velünk.

A politikai hangvétel adott volt, ám minden népességet érintő kérdésbe belerongyolnak kicsit, s bár mindezt hihetetlen amerikaiassággal teszik, de mégis működik, engem meggyőztek, fel kell ébredni, és változtatni!

Ezen politikai koncepcióalbum, humanitárius feladatokat betöltő áriacsokor, a 60-as, 70-es évek gyöngyszemeiből szemezget műértő eleganciával, kihagyva mindent, ami kommersz és elcsépelt. A feldolgozások rákfenéje, hogy az ember kénytelen mindig az eredetihez mérni, ám ezt sikerült áthidalni.

Egy interjúban Questlove kifejtette, hogy olyan számokat kerestek, melyek annyira ismeretlenek, hogy az ember egyszeri hallgatás után azt is gondolhatná, hogy nem feldolgozásokkal van dolga. Egy kivétellel (Shine) az összes szám egy-egy ismeretlen, megkopott gyöngyszem, melyre ráfért a portalanítás. A maga idejében talán csak Nina Simone szerzemény I Wish I Knew How It Would Feel To Be Free, és az albumcímbe is átörökített Harold Malvin dal, a Wake Up Everyody könyvelhetett el nagyobb sikereket, ám a többi előadó sem valami jöttment dalnok, a kor nagyágyúinak ismeretlenebb szerzeményei a lemez gerince. Marvin Gaye, Nina Simone, Curtis Mayfield, Harold Melvin & The Blue Notes, Donnie Hathaway, hogy csak pár nevet említsek.

Jó érzékkel húzták ki őket most a cilinderből, az üzenetük semmivel sem lehetne aktuálisabb, csak egy két dolgot kell fejben kicserélnünk (pl.: Vietnam-Irak), és máris témánál vagyunk. Az emberek egyazon dolgoktól szenvednek, mint a hatvanas években (háború, éhínség, szegénység, faji ellentétek) és a türelmük igencsak fogytán van. Ebben a lemezben nem az ötlet a hatalmas, mert, bár becsülendő az a szociális érzékenység, amivel a világ felé fordulnak, de láttunk már ilyet, ám a megvalósítás káprázatos.

Jóformán semmi mást nem csináltak, csak újrahangszerelték egy letűnt kor lenyomatait, mai köntösbe bújtatták, és eladták őket újra. Ez így nagyon gonoszan hangzik, és azt sejteti, hogy a végeredmény valami furcsa fércmű, pedig igazi mestermunka került ki kezeik közül. Ezt a vérfrissítést ugyanis olyan alázattal tették, mint akik tényleg képesek voltak azonosulni a feldolgozott előadókkal, és úgy tartották meg az ő eszmeiségüket, hogy közben pont annyit csempésztek a dalokba magukból, hogy már nem tudod biztosan kijelenteni, hogy feldolgozásokat hallgatsz.

John Legend ezen az albumon, képes volt végre levetkezni az előző lemezein sokszor idegtépően túlspilázott manírjait, és néhol egészen piszkosan, durván szólal meg, mely az eddigi, megjegyzem pokolian jó, lemezein nem volt rá jellemző, inkább „csak” egy elragadóan selymes hang volt minden tökösség nélkül. Lehet, hogy a stílus sajátja, de meglettem volna az elképesztően sok jeee, és ójee nélkül is, de úgy tűnik a protestlemez műfajhoz hozzátartozik a pátosz, azzal meg együtt jár a lélek ilyetén túlcsordulása.

A The Roots úgy játszik Legend alá, hogy egy pillanatra sem fekszik alá az énekesnek, sőt több helyütt sikerül túlragyognia őt, nem hiába a világ egyik legjobb hiphop/neosoul bandája, már a 90-es évek óta. Érzékenyen, irgalmatlanul pontosan, és érezhető lelkesedéssel játszanak, egyértelmű, hogy bár pénzt hoz a konyhára, de ők bőven nem csak az anyagi siker érdekében adnak ki lemezeket, hanem mert valami mellett állást akarnak foglalni, és néhanapján felnyitni egy-egy ember szemét.

A lemez legerősebb tétele, és egyben legvitatottabb vállalkozása a Bill Withers feldolgozás I Can’t Write Left Handed. Tipikus B oldalas szám, semmi slágeresség nincs benne, de éppen a fekete zenék esszenciája az, ami tetten érhető benne, egy állatias, nyers erő, mérhetetlen életigenléssel, még a legvégzetesebb órákban is. Megdobogtatja az ember szívét, és arra sarkalja, hogy kicsit mélázzon el az életén. Ezen a dalon érezhető leginkább, hogy a zenészek imádják, amit csinálnak. Egy hatperces szám változott át a kezeik között egy laza tizenegy perces dzsemmeléssé. Többek szerint túljátszották, de nem az a feldolgozások lényege, hogy mégis rajtahagyja az ember a kézjegyét?!

Megér egy szolid misét az első kislemez dal, a fentebb már említett Wake Up Everybody is, ahol a női vokál, a kanadai Melanie Fiona tökéletesen egészíti ki Legendet, és mindig mosolyt csal az arcomra a hangjából áradó boldogság. Talán ez a leginkább negédesen amerikaias dal a lemezen, de hihetetlenül pozitív kicsengése van, csak ébredjünk fel, és minden rendben lesz.

A lemez egy méltó tisztelgés a múlt nagyjai előtt, jelenkori inkarnációik által, hogy soha ne feledjük, a történelem ismétli önmagát, nüansznyi változtatásokkal.

-Kézdi Zsolt-

[2011.02.23.]