"Miben hiszek, azt végigcsinálom" - Tóth "Torda" Attilával beszélgettünk
– A színészet maga is egy külön szakma. Tanultad valaha ezt a mesterséget?
– Nem, nem tanultam színészetet, csak úgy jött ez nekem, mint a régi öregeknek, akiket korábban említettem. És azt hiszem, a Színművészetire most már nem is fogok jelentkezni. Túl sok rossz kritikát nem kapok, ami arra utal, hogy nem dob le magáról a színpad. Voltak, vannak negatív vélemények is, de azok mindig is lesznek, a képzett színészekkel szemben is. Persze a rendezőket folyamatosan kérdezem, figyelem és igyekszem fejlődni az instrukcióik alapján.
– A társulat után is Te folytattad a kilincselést a színházaknál, vagy onnantól megfordult a dolog és ők kerestek Téged?
– A Társulattal csináltuk egy darabig, 2-3 évig az “országlást”, de azidőtájt már gyakrabban kaptam lehetőséget meghívásos meghallgatásokon is részt venni.
– Ezek a meghívások leginkább már a Madách Színházhoz voltak köthetőek?
– Igen.
– Nem ijedtél meg a kihívástól, amit a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepe jelentett egy Steve Basamo, Sasvári Sándor, Varga Miklós, … után, hogy csak kedvenc személyes élményeimet említsem?
– Áááá, nem, dehogyis. Minden vágyam az volt, szinte mióta az eszemet tudom, hogy a Gethsemane-t színházban egyszer elénekelhessem. Keveseknek adatik meg, hogy ilyen szintű vágyai teljesülhessenek. Teljesen fel voltam pörögve. Alig vártam.
– Rögtön az első előadástól kezdve magabiztosan mozogtál a szerepben, úgy érezvén, hogy szinte erre teremttettél, vagy azért az elején kicsit remegett a lábad?
– Hát persze, az elején volt egy kis szívdobogás :). Van egy olyan jelenet, amiben csak ketten vagyunk a színpadon: Mária Magdolna énekel én pedig fekszem a színpad közepén. A premieren azt hittem, infarktust kapok. A közönségből igazándiból nem látsz semmit, de csak elér az az érzés, hogy abban a Madách Színházban vagy, ahol megannyi igazi leganda koptatta előtted a deszkákat.
– Gyorsan és feltétel nélkül befogadtak?
– Teljesen. A portástól kezdve a takarítónőn át a legnagyobb művészekig mindenki. Mondjuk én is úgy viszonyulok hozzájuk. Úgy gondolom, hogy a színházhoz, ahhoz, hogy az adott estén minden egyben legyen és felhőtlen szórakozást nyújthassunk a közönségnek, mindannyiunk összhangjára és együttes munkájára szükség van. Vannak olyanok, fiatal “művészek”, akik épphogy kikerülnek a színművészetiről, de már degradál nekik köszönni, vagy flegmán dobják el a kelléket, majd összeszedi utánuk valaki. Nem. Szerintem ez úgy működik, ha mindenki a magáét hozzáteszi és kellő figyelemmel és alázattal viseltetünk egymás iránt.
– És hogyan kerültél be a Nyomorultakba, az is hasonló, meghívásos történet volt?
– Igen. Játszottunk Kecskeméten is István a király-t. Cseke Péter igazgató úr látta az előadást és amikor a Nyomorultak castingja ment, akkor egy pár embert a Társulatból is hívott és rám is gondolt.
– Hol szeretsz jobban játszani, a fővárosban, vagy Kecskeméten?
– Teljesen különböző világ a kettő, úgy a színházak, mint a darabok is. Mindkettő közel áll hozzám, de ha a kettő közti különbséget kell megfogalmaznom, úgy tudnám kifejezni, hogy a kecskeméti színházban vendégművész vagyok és úgy is érzem magam, hiszen az egy lényegesen zártabb közösség, a Madách Színházban valahogy otthonosabban mozgok, jobban be tudtam illeszkedni. Tény, hogy sokkal többet is játszottam Pesten, mint Kecskeméten.
– A nézőtéri hangulatban is megvan a különbség vidék és főváros között?
– Nem. Sőt. Inkább fordított előjellel, vidéken néha hálásabb a közönség. Kecskeméten szinte minden előadás végén felállva tapsol az egész publikum. Nem mondom, a Madách-ban is van néha kisebb-nagyobb örjöngés, ami persze ugyancsak fantasztikus érzés, de nem ennyire általános az álló taps és a szinte féktelen örömködés, mint vidéken.
– A Nyomorultakat is láttad anno, a 80-as évek végén a Vígszínházban, Vikidál Gyulával Jean Valjean szerepében?
– Nem. Egy-két dal kivételével a Nyomorultakat nem is ismertem. Soha nem jött be igazán a zenéje. Kicsit nehéz volt nekem, már majdhogynem az opera műfajához közelinek éreztem. Nehezen befogadható, emészthető volt számomra. Nekem a Jézus-István-Hair-Valahol Európában vonal jött be igazán. A Nyomorultak kimondottan azok közé tartozott, amiket akkoriban nem kedveltem.
Ha szeretnéd megtudni, egy hónapban hány darabban játszik a művész, lapozz![2011.04.08.]
Hírek
