A magyar orgonista kalandja Kínában és Lengyelországban 

Megláttuk Rákász Gergelyt, meghallottuk a muzsikáját, megtapasztaltuk az elszántságát, hallottunk nemzetközi sikereiről, és ez lenyűgözött minket, nekünk ez elég volt ahhoz hogy egy új cikksorozatot indítsunk, amely keretén belül egy színes sztorikkal díszített virtuális utazásra hívjunk. Tarts velünk, érdemes. Jöjjön Rákász útinapló harmadik része.  

2010 nyarán egy rövid lengyelországi turné áldozata lettem.
Nem volt tervben, pihenni szerettem volna, hiszen az „Egy Koncert Kékben” látványkoncert műsor premierjére készültünk, de olyan kedvesen hívtak, és két olyan jó orgonát kínáltak, hogy gondoltam kikapcsolódásképpen elmegyek…

Nos, azon a ponton tudnom kellett volna, hogy a kikapcsolódás máshol vár majd, amikor lekéstem a csatlakozást Münchenben.
A budapesti repteret épp akkor alacsony biztonsági fokozatúnak minősítették, így Németországban újra át kellett mennem az ellenőrzésen. Az eredmény: lekésett gép és plusz 2 átszállás.

Az egyébként sem egyszerű utat Gdanskba tehát 3 felszállással tehettem meg.
Érkezéskor szélvész, és súlyos eső. Négy napra érkeztem a Hel félszigetre Lengyelország üdülőparadicsomába, de legszívesebben visszafordultam volna aznap este.

Másnap nem múló esőben – elképzelni sem tudtam, hogy lehet ennyi folyadék a fejünk felett – baktattam át a templomba gyakorolni, és egyszerűen nem lehetett olyat mondani vagy tenni velem, ami jó lett volna.

Délután meglátogatott a TV, esőtől csapzott fejjel, fáradtan a gyakorlástól igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. Ami egyedül tartotta bennem a lelket, az volt, hogy magammal hoztam a látványkoncert néhány darabját és gondoltam alávetem őket a közönségtesztnek.
Azon morfondírozva, hogy vajon kinek lesz kedve ebben az ítéletidőben koncertre jönni igyekeztem a templomba… ami körül alig lehetett megállni a rengeteg autótól és – üdülőhelyről lévén szó – biciklitől. A szervezés úgy látszik jó volt, hiszen egy gombostűt sem lehetett leejteni a Jezsuiták nagytemplomában.

A végső megbékélés az esővel, a bőröm alá kúszó hideggel, az álmossággal, valahol ott jött el, amikor a kedves idős hölgy, akivel egy időben értem művészbejáróhoz, nem engedte, hogy előre engedjem, hanem kedvesen mosolyogva maestro felkiáltással előre tuszkolt.
Odabenn nagyjából ezer ember szorongott, és olyan érezhető szeretettel teli várakozás ült a teremben, hogy biztos voltam benne, ez az este csak jól sikerülhet.

Nem sokat beszélek lengyelül. Tudok 10-ig számolni, tudom a magyar- lengyel jó barát versikét, és azt mondani, hogy „tetszik a mosolyod” így az orgona mellé egy tolmácsot is kaptam, hogy a zenetörténetet se kelljen elhagyni. Kivetítő közvetített minden mozdulatot a karzatról – egész koncert alatt behúzva kellett tartsam a hasamat – egyszóval remek szervezés.

Az új átiratokat álló vastapssal fogadták, megnyugodhattam, hogy jól sikerültek, jöhet a budapesti premier, a látvánnyal együtt. Ráadásul volt zongorájuk is a templomban, úgyhogy miután kiorgonáltam magam kicsit zongoráztam is. Ezt úgy szeretem. Olyan kevés helyen van zongora.
A koncert végén már nem is éreztem gonosznak a vízpárát söprő hideg szelet. Miután mindenki hazament, egyedül álltam a templomkapuban, végignéztem a kiürült parkolón, és nagyon vidám hangulatom volt. Még dudorászni is kezdtem, amúgy Gene Kelly-sen az esőben.
Vártam a következő koncertet, és akkor még nem sejtettem, hogy mi vár rám…
Másnap egy kis üdülővárosban adtam volna elő ugyan ezt a műsort, elvben a hangszer is nagyjából hasonló a maihoz, sok aggodalomra nincs hát ok. Elvben…

Aztán ahogy megérkeztem, és megláttam a hangszert a vér is megfagyott az ereimben. Nagyon egyszerűen írva olyan különbség volt a két hangszer között, mint egy Zaporozsec és a Discovery űrsikló között. A műsort, amivel készültem lehetetlen volt eljátszani rajta, egész egyszerűen az orgona felépítéséből fakadóan alkalmatlan volt rá. De ami ennél rosszabb volt, beragadtak hangok, mindig másik (ha legalább ugyan az ragadt volna be, megkönnyítette volna a dolgomat) bizonyos hangszínek pedig irgalmatlanul hamisak voltak.
Gyakorlás közben kicsit olyan érzésem volt, mintha a Zaporozseccel, amin nyári gumik vannak, a Hungaroringen próbálnék sebességi rekordot felállítani tükörjégen a kanyarban.

Minden ellene fordult

A gyakorlási technikám is teljesen ellenem fordult. Általában gyorsan megtanulok darabokat, így sose jegyzem meg őket fejből. Mindig ott van velem a kotta, hogyha valami nem jut eszembe, bele tudjak kukkantani. Néhány egyéb darabon kívül azonban még zenei anyag se volt velem, csak a szimfonikus nagyorgonára való művek.

Körülnéztem az orgonista szekrényében, ahol a pókhálós cipője mellett – a kolléga nem sokat gyakorolhat – találtam pár ismerős kottát.
Ha már az űrsiklót emlegettem, akkor: „T mínusz 3 óra” műsor - megvan. Működő hangszer – piszkosul nincs meg.

Háromszor volt a kezemben a telefonom, hogy felhívjam a szervezőket, csúnya dolgokat mondjak, és feladjam a küzdelmet a Zaporozseccel.
De ebből a szószból sehogy se tudtam volna jól kijönni, mindenképp én viszem el a balhét.
Ha lemondom a koncertet annak napján, a közönség engem okol majd, hogy eljött és a pofátlan művész meg nincs ott. Ilyet nem illik. Engem szidnak majd, nem a szervezőket.

Ha nem mondom le, és a hangszer elszáll a kanyarban akkor nekem kell ott állni, és valami ilyesmit mondani lengyelül: „egy, kettő, három … kilenc tíz, szép a mosolyod…” Itt se a szervezők égnek.

Végül arra jutottam, hogy sokkal jobb úgy sz*rba kerülni, hogy próbálkoztam, mint úgy, hogy lapítok valahol. Megtettem hát amit lehetett, nagyjából kitapasztaltam, hol kell megütögetni, hogy visszaálljon alapállásba, hol pedig ahhoz, hogy a beragadó hangok kiakadjanak, és reménykedtem, hogy legalább egy kurta koncertig egyben marad az orgona.

Abban is reménykedtem, hogy ha a szervezés így cserbenhagyott a hangszerrel, hátha ilyen gáz a reklám is, és kevesen leszünk, mégiscsak könnyebben elfutok egy maréknyi ember elől.
De ezen a területen megint kitettek magukért, egy gombostűt nem sok, annyit se lehetett leejteni.

Nagy levegő, mosoly, taps…

Nos, nem tudom melyik szent felelős a veszett ügyekért, de gyanítom, hogy a városban járt aznap.
Kisebb technikai incidensektől eltekintve (melyek között szerepelt egy beékelt csavarhúzó adott pillanatban történő megmozgatása) a frissen összerántott műsor elhangzott az úgy-ahogy összetákolt hangszeren.
A koncert végére a zakómból facsarni lehetett a vizet, pedig aznapra már elállt az eső és haloványan már a nap is mutatkozott.
Végül a jelenlévők olyan jól érezték magukat, hogy ráadásokat követeltek.

Mivel „normális” darabom már nem maradt, gondoltam egyet és hivatkozva a lengyel lovagrend és a német lovagrend a közelben lezajlott ütközetére, amiről az útikönyvben olvastam, a tolmáccsal elmondattam, hogy most teuton és lengyel lovagi énekekre fogok rögtönözni.
Azt hiszem, bátran feltételezhetem, hogy minden jelenlévőnek volt legalább egy teuton vagy lengyel lovagi felmenője, olyan lelkesedéssel fogadták ezeket a kis zenei szösszeneteket. Persze ezzel együtt azt is bátran feltételezhetem, hogy az én felmenőim között is volt pár, különben honnan a csudából tudtam volna kitalálni annyi „lovagi” éneket. Még szerencse, hogy szöveget nem kellett mondanom hozzájuk.

A koncert végén a filharmónia jelenlévő képviselője széles mosollyal köszöntet mondott, és nagyon elégedettnek tűnt egész addig, amíg rá nem kérdeztem, hogy ez most valami vicc volt? Vagy hétpróba? Esetleg titkos felvételi a „Hanyatló hangszereken is játszani tudó orgonisták klubjába?”
Idéztem a levelüket, hogy milyen hangszert ígértek, és ezzel szemben mi várt.
Mire ő: „igen-igen, tudjuk, hogy nincs túl jó állapotban, de azért sikerült nem?”
Eszembe jutott, hogy valaki egyszer azt mondta, az erőszak nem old meg semmit.
Szerintem ott és akkor igenis megoldott volna sok mindent.
Mindenesetre az, hogy a helyszínt mindketten elevenen hagytuk el, (és félreértés ne essék, úgy gondolom, hogy jómagam mindkét szcenárió esetében a saját lábamon távoztam volna) oda vezetett, hogy – ki tudja talán bűntudatból – idén év elején felhívtak, hogy az ő orgonistájukat viszik Kínába hangversenyezni, nincs-e kedvem csatlakozni.

Az első kérdésem az volt, hogy miért, valami szétesett hangszeren kellene játszani? Megnyugtattak, hogy nem, de a szervezés azóta a következőképpen zajlik:
1. van kedvem/időm menni? – én: Igen
2 hónap hallgatás, majd:
2. mit játszanék? – én: milyen hangszerre készüljek?
3. nem tudják pontosan. – én: …
4. ekkor és akkor megfelelő-e: - én: ekkor igen, akkor lekötött koncertjeim vannak Magyarországon.
5. át tudom-e őket helyezni? mert sajnos pont akkor kellene menni. – én: rendben megoldjuk.
6. azóta csend… Elvben 3 hét múlva gépre szállok Kína felé. A kérdés már csak az, tényleg akarom-e?

Akkor nyáron, úgy felmérgedtem, hogy kisebb vagyont költve a repülőjegy áthelyezésére másnap leléptem Lengyelországból. Nem is nyugodtam meg egészen addig, amíg elautóztam a Balatonra és Almádiban a strandon ki nem fújtam a gőzt.
Most bepasszíroztuk ezt a kínai utat két blokk hazai koncert közé.
Adja Isten, hogy jól alakuljon.
Ní hao! Csingé whoá shoán lá tángh…

Most jön a magyar túrné

aki Magyarországon szeretné a művész látványkoncertjét megtekinteni, a tavaszi turné keretében az alábbi városokban láthatja:

május 12. Nagykanizsa
május 13. Keszthely
 május 15. Mohács
május 16. Pécs
május 26. Hódmezővásárhely
május 27. Békéscsaba
május 28. Törökszentmiklós
május 29. Orosháza
május 23. Karcag
május 24. Jászberény

[2011.05.11.]