A véletlennek köszönheti a nemzetközi karrierjét? Egy fiatal koncertorgonista kalandjai a világban 

Megláttuk Rákász Gergelyt, meghallottuk a muzsikáját, megtapasztaltuk az elszántságát, hallottunk nemzetközi sikereiről, és ez lenyűgözött minket, nekünk ez elég volt ahhoz hogy egy új cikksorozatot indítsunk, amely keretén belül egy színes sztorikkal díszített virtuális utazásra hívjunk. Tarts velünk, érdemes.

"Egy koncert kékben” című látványkoncertjével országos sikert aratott, tematikus hangversenysorozataival népszerűvé vált orgonista. Rákász Gergely keze alatt az orgona – az amerikai előadói gyakorlatot követve – nagyzenekarrá változik. A darabok között elhangzó – szinte a művész védjegyévé vált – zenetörténeti kommentárok tapinthatóvá teszik a művek keletkezésének atmoszféráját, így a hallgatók nem csak a muzsikát élvezhetik, de az adott korszakokból is pillanatképet kapnak.

Az „Egy koncert kékben” című látványkoncertjével országos sikert aratott, tematikus hangversenysorozataival mára méltán népszerűvé vált orgonista majd' mindegyik vidéki koncertjét beavató, un. "Iskolakoncertek" előzték meg. Ennek legfőbb bizonyítéka a Facebookon lévő gyerekekből álló több százas rajongó tábor.

Valaha Gergely is kisgyermek korában szeretett bele a hangszerbe és 15 évesen már önálló koncertet adott. Ezután számtalan országban bemutatkozott, tartott önálló koncertkörutakat. Most induló rendhagyó sorozatunkban Rákász Gergely külföldi utazásai alatt szerzett szakmai élményeit osztja meg hétről-hétre olvasóinkkal.

Bejött a szövegelés

Soproni koncertemen, véletlenül ott ül David DiFiore (USA) a nyugati part legnagyobb orgonavirtuóza. (Két nappal előttem volt hangversenye ugyanott.) David a hangverseny után odajön hozzám és csak annyit mond: Hello, én egy kukkot sem értettem abból amit Te itt szövegeltél, de olyan hangulatot csináltál, hogy ha van kedved gyere el az USA-ba én megszervezem az ottani koncertjeidet. Apropo, beszélsz angolul? … Volt kedvem. Azonnal beiratkoztam egy angol tanfolyamra, és nyárra megtanultam úgy angolul, hogy az interaktív hangverseny-formát meg tudtam tartani az USA-ban is.

1999. nyara – Első amerikai turném. Életem első tengerentúli koncertje hazai idő szerint hajnali fél háromkor kezdődött. Kiderült továbbá, hogy amíg mi magyarok párhuzamos pedál billentyűzetet használunk, addig ők szinte kizárólag sugarasat. (Máshová esnek a hangok a lábaknál…) Annyi mellécsapkodást, mint ott… Mégis, mintha a hallgatók megérezték volna, hogy csak azon igyekszem, Nekik tessék amit játszom, nem foglalkoztak a technikai malőrökkel. Helyette az élményre koncentráltak.

Megtanultam valami érdekeset. Mi magyarok hajlamosak vagyunk egy produkció után sorra venni, mi nem volt jó és sokszor egy remekül sikerült este után depresszióba esünk, mert összeszámoltunk minden kis hibát. Odaát nem a hibákkal foglalkoztak, hanem az igyekezettel. Az összhatással. Azzal, hogy mi sikerült. Abszolút pozitívan álltak hozzá. 6 ráadást követeltek a műsor végén és állva tapsoltak. Érdekes emberek. Új szemlélet.
Mosolyognak. Jót akarnak. Nem gáncsoskodnak. Köszönnek egymásnak.

Összeomlott bennem egy kép, mit mindig hallottam, hogy Amerika szörnyű és kulturálatlan. Kellemesen csalódtam, s bár azóta többet látva belőle, mint mindennek, ennek az éremnek is valóban vannak furcsa oldalai, de nekem érdekes módon a szép arcát mutatta. Barátságok, visszahívások, munkaajánlatok, eredményorientált, praktikus, kulturált emberek.

Hazatérve minden kissé más lett. Ferihegyen látva a sok fásult arcot, nem értettem miért jöttem haza. Akkor még legalábbis nem értettem. 2004. február 27-én aztán leesett, de erről majd később. 

[2010.11.22.]