Réti Barnabás: "Nagyon nehéz bekerülni itthon a szakmába" 

—    A zene, az éneklés milyen szerepet játszott, játszik az életedben?
—    Imádom a zenét. Most már bánom, hogy gyerekkoromban nem tanultam meg semmilyen hangszeren játszani. A színiakadémiás felvételin az volt az első, hogy megkérdezték, tudok-e énekelni, mert olyan az alkatom, hogy musicalekben kellene játszanom. Gyerekkoromban ugyan rengeteget énekeltem, később viszont nem, ezért úgy döntöttem, hogy elkezdek hangképzéssel foglalkozni. Elmentem Karikó Terézhez [a Szegedi Nemzeti Színház Liszt-díjas magánénekese – a szerk.], mert őt ajánlották. Nagyon szerettem vele dolgozni. A magyar tanárok közül ő volt az egyetlen igazi mester, akire minden tekintetben – szakmailag, emberileg – felnézek, és akinél maximálisan megtaláltam önmagamat. Terikétől klasszikus hangképzést kaptam, a musical azonban mindig közelebb állt hozzám. Így belemélyedtem a különböző műfajokba. Jelenleg Péter Anikóhoz [a Magyar Állami Operaház magánénekese – a szerk.] járok, akitől kifejezetten musicaléneket tanulok.

Nagyon szeretek dalolni, de nem érzem, hogy énekesként abban az értelemben megállnám a helyemet, hogy hivatásszerűen zenéljek.
Egyébként írtam dalokat, szövegeket, egy kisebb rockzenekarral egyszer elkezdtünk egy albumot készíteni, majd láttuk, hogy igazából csak a mi szórakozásunkra. [felnevet] Aztán az egyik kiadó megjelentetett volna nekem egy lemezt, ha azt csinálom, amit ők mondanak. Kiderült, egy magyar poplemez elkészítése úgy működik, hogy lenyúlják valamelyik svéd zenekartól az image-et és a dalokat. Ebben viszont nem lennék hiteles. Színész vagyok; ezért például imádom, amikor egy musicalszerepet énekelhetek el. Most nemrég volt egy musicalkoncert, amit nagyon szerettem.

—    Milyen koncert volt ez?
—    Erdélyi Csilla popénekessel [musicalstúdiójában Barnabás drámát tanít – a szerk.] dolgoztam együtt a Gengszterek éjszakája című musicalshow-ban, ahol többek között a Sunset Boulevard-ból és a Dreamgirls-ből énekeltünk duetteket.

—    Sínészként mennyivel másabb egy zenés darab, mint egy prózai szerep?
—    Szerintem nincsen különbség. Az utóbbi években, illetve amióta a sorozatba kerültem, szinte csak prózai szerepeket játszottam színpadon, úgyhogy szeretnék már csinálni musicalt.

A Madách Színház pályázatára elkezdtünk írni egy darabot, amit a Báthory Erzsébet-legenda ihletett. Ez Iványi Árpád ötlete volt, aki a Tortúrának és Az élet küszöbénnek is a rendezője. A Vérgrófnővel egy monumentális, operaértékű darabot képzeltünk el. Sajnos nem készültünk el határidőre az anyaggal, mert sokkal nagyobb volumenűvé nőtte ki magát az egész, mint azt eredetileg terveztük. Ám nem is a pályázat volt a főcél, hanem az, hogy külföldre, nagy színpadokra kivigyük, és egyszer akár egy nagy Broadway-show legyen. Szerintem így érdemes mindenhez hozzáállni.



Sajnos a zeneszerzőnk egy idő után kilépett a projektből, mert sem a műfajt, sem a metódust – hogy alkalmazott zenét írjon –, sem a piaci követelményeknek való megfelelést nem érezte magáénak. Elképzeléseink szerint a musical egy szimfonikus zenekaros Puccini-opera, vagy a nagy filmzenék alapján szólal majd meg. Ezen mindmáig dolgozunk. Megírtuk a librettót, a dalszövegek nagy részét, jelenleg pedig egy új, fiatal és tehetséges zeneszerzővel dolgozunk, aki nagyon izgalmas hangzásokat és dalokat alkot.

—    Mi a legközelebbi projekted?
—    Az eddigi színészi pályafutásom legnagyobb kihívására készülök, ami az évad végén bemutatásra kerülő Caligula címszerepe. Ez egy nagyon speciális változat lesz, kicsit más megközelítésű rendezésben. Alapvetően egy filozófiai mű, amibe általában aktuálpolitikai célzásokat csempésznek. Mi viszont az emberi viszonyokat állítjuk a középpontba: miért őrül meg ez a férfi; mi a világnézete; hogyan viselkedik azokkal, akik szeretik őt; és végül miért ölik meg azok, akik szeretik. Ez amúgy a harmadik darab, amit Árpival csinálok, aki szerintem az egyik legjobb a fiatal rendezők közül Magyarországon, attól függetlenül, hogy eredetileg látványtervező. Ő is mindig a világszínvonalat célozza meg.

—    A te esetedben felmerül, hogy nem kellene magyarországi keretek közé szorítani. Milyen a külföldi jövőképed?
—    A legjobbakat kívánom magamnak, s nem is akarok mást elképzelni, mint azt, hogy ott vagyok. Persze, van bennem egy jó adag kétség és félelem, de mindenképpen megpróbálom külföldön. Tudom, nagyon nehéz; ráadásul egy magyar színész óriási hátránnyal indul. Idén nyáron összeállítok egy angol nyelvű anyagot, kiküldöm, ahova csak lehet, hogy minél több országban legyen ügynököm. A cél: bekerülni a nemzetközi filmvilágba. Emellett folyamatosan angolul nézem a filmeket, figyelek, fülelek, illetve gyakorlok az Interneten fellelhető akcentusleckék segítségével.

—    Ha nem vagy színpadon, nem gyakorolsz, mit csinálsz, hogyan kapcsolódsz ki?
—    Lejárok az edzőterembe, mert fontosnak tartom egy színész számára az állandó készenlétet arra vonatkozólag, hogy megmutathassa magát, ha olyan szerepet kap, ahol le kell vetkőzni. Külföldön ez alapkövetelmény, főleg, ha olyan karakter vagy, akire feltehetően amorózószerepeket osztanak. Ezért ebből a szempontból is a maximumot kell kihozni magadból. Sajnos az itthoni fiatal kollégák nagy része nincsen tisztában azzal, mennyire késznek kell lenni, hogy amikor eljön az a pont, egy lehetőség – lehet, évekig nincsen munkád, kilátástalan a helyzet, nem működik a karriered –, akkor meg tudd csinálni úgy, hogy az meglegyen. Mindig erre trenírozom magamat: ha bármikor, hirtelen jön egy lehetőség, akkor ott megfeleljek annak, ami szükségeltetik. Szóval főleg ezzel töltöm a szabadidőmet is, hogy szuggerálom magamat.

Ezen felül – mivel imádom a mozit – minden héten, majdnem minden filmbemutatót megnézek.
—    Mondtál-e már nemet felkérésre? Ha igen, miért? Mi alapján válogatsz?
—    Nem vagyok abban a helyzetben, hogy nagyon válogatni tudjak. Amit eddig csináltam, semmit nem bántam meg, mert mindenből tanultam; noha sok olyan darabban, produkcióban vettem részt, amit nem érzek minőséginek, attól függetlenül, hogy igyekeztem belőlük – az adott körülmények között – a lehető legtöbbet kihozni. Nyilván nem mindig látja az ember elsőre.

Bár ismert lettem a sorozattól, de a magyarországi színészi palettán nem vagyok sehol. Ennek van egy olyan hátránya, hogy a színházi világ nem fog utánad kapkodni, nem tekintenek komolynak. Ebből kifolyólag főleg független produkciókban játszom, amelyeket az emberek önerőből hoznak össze.

Igazából nagyon nehéz, mert itthon nem hívják castingokra az embert. Külföldön a színészek elmennek naponta 5-6 meghallgatásra; és mindenhez tartanak castingot: a musicalhez, a filmhez, a tévéhez, a színházhoz. Itthon meg mindenki az ismerőseit hívja. Amit eddig összehoztam, abszolút a saját munkámnak és a szerencsének köszönhettem, valamint annak, hogy láttattam magamat. A magyar színésznek ez is egy problémája, hogy nincsen honlapja, nem lehet elérni az Interneten, egy rendes fotója. Ezek dilettáns, megengedhetetlen körülmények, ami külföldön elképzelhetetlen. Ezeken a dolgokon sürgősen változtatni kellene, mert ezért nem tartunk sehol a nemzetközi művészi palettán.

—    Boldog ember vagy?
—    Igen, abszolút. Bár engem is sokszor letörnek a kudarcok, meg amikor nem történik semmi, vagy amikor csalódom, mert sok pofont kaptam ezen a pályán, sok megalázó helyzetben volt részem, sokszor rúgtak belém. Itthon például a meghallgatás olyan, mintha neked tenne szívességet a színház, hogy egyáltalán megnéz; miközben külföldön azt tanítják, hogy segíteni mész, mert van egy problémájuk, miszerint nem tudják kire osztani az adott szerepet. Itthon meg már tudják, kire osztják, csak ki kell írni a pályázatot.

A lényeg azonban, hogy imádom, amit csinálok. Művészileg fantasztikus produkciókban veszek részt. Úgy érzem, hogy jók az adottságaim; fontos, hogy mindig van előttem kihívás, cél.

Nézd meg Réti Barnabás (film)színészi munkásságának demoklipjét itt:

Aigner Ivan 

[2011.06.15.]

« előző oldal

(2. oldal)