Réti Barnabás: "Nagyon nehéz bekerülni itthon a szakmába" 

Egy közelmúltban történt színházlátogatásom alkalmával préselt a székbe egy lenyűgöző színészi alakítás, egy megelevenedett szerep, aminek utánajárva kapott el a felismerés, hogy kicsiny hazánk „gyémánttartalékai” felbecsülhetetlen értékkel bírnak. Exkluzív interjú RÉTI BARNABÁS-sal. 

Csodák igenis vannak. Naponta történnek kicsiben, nagyban, a színpadon innen és túl. Tanúja lenni egy ilyen megnyilvánulásnak, részesévé válni az élménynek az emberi élet egyik legnagyszerűbb tapasztalása.

Vannak pillanatok, amikor a megdöbbenés, az öröm, a megnyugvás és az izgalom egyszerre öltenek testet. Nem ritka, hogy egy színház falain belül manifesztálódik a jelenség; ritka viszont ebben az országban, ahol az élet számos területén nem feltétlenül a minőség kap elsődleges szerepet.

A Karinthy Színház Tortúra című előadása – amelyben Balász Andrea és Réti Barnabás hiteles és lebilincselő játéka ragadott ki a tér-idő karmaiból – kisebb sokkhatással írta be magát az emlékezetem nagykönyvébe. Hazatérve, magamhoz ragadtam a deszkámat, s az Internet vad hullámain lovagolva, megfejtettem a magával ragadó jelenséget.

Minőség, alázat, mérhetetlen színpadi jelenlét, sokszínűség, természetesség, intelligencia, céltudatosság, lazaság, emberi arc – mindezek tulajdonságok, amelyek Réti Barnabás, a színházi és magánember portréjának alkotóelemei.

—    A közelmúltban láttalak a Tortúrában, most Az élet küszöbén című drámában, van egy tévés múltad – a nagyközönség talán innen ismer a leginkább –, illetve szerepeltél filmekben is. Mondhatni, sokszínű vagy. Miből táplálkozik ez az őserő, amit most már többedik alkalommal láthattam megnyilvánulni.

—    Örülök, ha így látod. Igazából nem tudom, mert a családomban nem voltak művészi vénájú emberek. A testvérem, a szüleim is lovassporttal foglalkoznak. Régen rajzoltam, és mindenki azt hitte, festő leszek. Szavalóversenyeket nyertem, versenyszerűen dzsúdóztam meg karatéztam. Azt mindig is tudtam, hogy színész akarok lenni, velem született, de a családomon kívül nem nagyon mondtam senkinek.

—    A színpad vonzott inkább, vagy az, hogy szerepeljél?
—    Először a mozi fogott meg nagyon, a filmek, és azért is jelentkeztem a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, mert úgy hirdették magukat, hogy ott filmszínészképzés folyik. Végül klasszikus színpadi képzést kaptam, ezért utána ki is mentem Amerikába filmezést tanulni.

A mozi volt a nagy szerelmem, de a szereplési vágy is megvolt bennem egészen kiskoromtól kezdve.
Lovas vonalon Bessenyei Feri bácsi nagyon jó barátja volt a családomnak. A szüleim egyszer elvittek hozzá, hogy mégis mondjon valamit. Azt tanácsolta, hogy csak akkor menjek erre a pályára, ha semmi mást nem tudok elképzelni. Nem tudtam mást elképzelni; még most sem. Róla amúgy köztudott volt, hogy mindenkit lebeszélt a színészetről. Végül bevitt a dolgozószobájába, leültetett az asztalához, aztán elment a szoba másik végébe. Nagyon izgultam. Beszélgettünk, kérdezgetett filmekről, mesélt; végül azt mondta a szüleimnek, hogy ott a helyem a színpadon.

—    Hogyan vágtál neki Amerikának? Volt-e valamilyen angol előképzettséged?
—    Már az óvodában jártam külön angolra, aztán speciális iskolába kerültem. Így már az általános 7. osztályában letettem a középfokú nemzetközi, a gimi alatt pedig a magyar állami nyelvvizsgát.

Még színiakadémista voltam, amikor kaptam egy kis szerepet Peter Greenaway egyik itt forgatott filmjében [Tulse Luper Suitcases: Antwerp – a szerk.], illetve Szabó István Csodálatos Júliájában. Ott végig angolul folyt a kommunikáció. Annette Beninggel és Miriam Margolyes-zel például sokat beszélgettünk. Kikértem a véleményüket, mit csináljak és hol, mivel szeretném ezt nemzetközileg űzni. Mivel fiatal voltam, arra biztattak, menjek valahova külföldre tanulni.

Sajnos kevés pénzem volt erre, de az Interneten rátaláltam a New York Filmakadémiára, ahol voltak rövidebb, ám intenzív, kifejezetten gyakorlati kurzusok. Így kimentem, és elvégeztem egy egyhónapos filmszínészkurzust, ami azért volt jó, mert többet tanultam egy hónap alatt, mint itthon három év alatt. Akkor jöttem rá arra, hogy az itteni oktatás borzasztóan dilettáns, és ezt a pályán is gyakran tapasztalom. Lelkileg nekem is le kellet küzdenem azokat a hülyeségeket, gátlásokat, a „nagy művészetnek” való megfelelési kényszert, amiket korábban belém ültettek. Kint azt tanítják, a színészet alapja az, hogy halálosan laza tudsz lenni, és bármikor el tudsz lazulni. Ha benned feszültség van, az az előadásodat valamilyen szinten megnyomorítja, akármit csinálsz. Ott megtanultam használni önmagamat, utána meg a sorozatban.

—    Hogyan kerültél az élő legenda, Peter Greenaway filmjébe?
—    Amikor Magyarországon forgatnak egy filmet, akkor a kisebb szerepekre meghívják a magyar színészeket castingra. Fasiszta verőlegényeknek kerestek fiatal srácokat, s miután kaptunk jeleneteket, amelyeket angolul kellett felolvasni, személyesen kiválasztott párunkat a suliból. Szerintem a legtöbben fel sem fogták, mibe kerültek, mert fogalmuk nem volt, ki ő. Én tudtam, és óriási élmény volt, hogy az első kamera, ami elé kerültem, Peter Greenaway kamerája volt, a második meg Koltai Lajosé, még akkor is, ha egy nagyon pici szerepben.

—    Mi volt a következő állomás?
—    Nagyon nehéz bekerülni itthon a szakmába. Szerencsémre – noha prózai osztályba jártam – énekelni is tanultam, s Sivók Irén – aki a színiakadémián a zenésmesterséget tanította nekünk – a Kolibri Színházban, Padlásmesék címmel egy musicalelőadást rendezett. Így rögtön egy főszerepben tudtam bemutatkozni.

Amikor hazajöttem Amerikából, senkit sem érdekelt, hogy ott tanultam és jól beszélek angolul. Nem hívtak be meghallgatásokra, nem ajánlottak szerepet, nem szerződtettek. Kint viszont azt verték belénk, hogy van olyan, amikor egy színésznek évekig nincsen munkája, de akkor tanulni kell, írni egy darabot vagy rendezni, azaz gyakorolni a szakmát. Ezért fiatal kollégákkal megalakítottuk a Negyednégy Színház nevű társulatot Szegeden, és megrendeztem Tennessee Williamstől az Üvegfigurákat. Mivel Szegeden nagy sikert aratott, meghívták az előadást Nagyszebenbe, amikor a város Európa kulturális fővárosa volt. A darabnak köszönhetően a Szegedi Nemzeti Színházba meghívtak egy operettszerepre a Luxemburg grófjába, ahol egy komoly karakterszereplőt alakítottam, sok énekbetéttel. Az alapján megkerestek a Barátok köztből. Beküldtem magamról anyagot, elmentem a castingra, majd megkaptam Eric szerepét, amelyet eredetileg fél évre terveztek, de végül meghosszabbodott három évre.

—    Mennyire kísért a tévésorozatbeli szerep?
—    Most már egyáltalán nem – bár az életemnek a része. Ott értem be igazán, ott tanultam a legtöbbet, ott lett önbizalmam. Nagyon kemény gyakorlat volt, amiből sokat lehetett tanulni.

Itthon divat lenézni ezt a műfajt, s általában semmire nem tartják azokat, akik az ilyen jellegű sorozatokban játszanak. Azonban egy színpadi, egy képzett színész sokszor nehezebben boldogul egy ilyen helyzetben, ugyanis 20 perc van egy jelenetre, nincsen próba, nincsen instrukció; azt kell tudnod, melyik kamera vesz, hova kell állnod, s azt lehetőleg hihetően előadni. Sokszor idősebb, tapasztalt embereknek beletört a bicskájuk. Ez egy igazi taposómalom, ami nagy koncentrációt igényel – pontosan amiatt, hogy 20 perc áll rendelkezésre egy jelenet felvételére, ami egy filmforgatás esetében akár 1-2 napot is eltarthat. Eszméletlen jó tréning. Másrészt megtanulja az ember azt a nagyon természetes, civilnek ható játékstílust, ami utána a színpadon is alkalmazható, mert leveszi a manírokat.



—    Miért váltál meg a sorozattól?
—    Kiírták a karakteremet; de nem is bántam, mert akkor sem titkoltam, hogy ezt egy állomásnak tekintem. A szakmáról, a médiáról rengeteget tanultam, arról, milyen, illetve mivel jár, ha valaki ismert ebben az országban. Egy jó iskola volt. Ráadásul bennem mindig volt ambíció. Szerintem, ha valaki ezt a pályát választja, akkor az az alap, hogy Oscar-díjat akar nyerni, a szakma egyik legnagyobbja, híres akar lenni. Ezek mind fontos dolgok. Tehát ennek nem lehet úgy nekiállni, hogy érdekel a színészet, és akkor majd, ha esetleg valahol nekem ez sikerült, akkor annak örülök. Sajnos sok fiatal színészt látok, akiben semmi ambíció nincs.

Anyagunk a következő oldalon folytatódik.

[2011.06.15.]