VOLT 2011: Rekordok könyvében

Minden eddiginél többen voltak Sopronban, a végső létszám elérte a 102 ezret.

Öt nap a paradicsomban - talán ez a szlogen juttatja majd eszükbe a 2011-es VOLT fesztivált az egész elmúlt hetet Sopronban töltő fiataloknak. A fiatal szó amúgy is igen helytállónak bizonyul, mert tömérdek tini lepte el a helyet, és kapta meg a 18 év felettinek járó, italfogyasztásra jogosultságot jelentő fehér karszalagot. Már a 0. nap rekordot döntött, a szervezők állítása szerint sosem költözött be ennyi ember a hivatalos első nap előtt. A programtalanság ellenére mindenhol nagy volt a tobzódás, szerintem a Magna Cum Laudéra sem üvöltöttek még ennyien, mindenki kezdte magába szívni a hely szellemét. A java persze még hátra volt, szerdán indult útjára az igazi haddelhadd.

Első nap
Ezt a napot szánták a fesztivál főszervezői a rasszizmus-ellenesség kifejezésére, ekkor szinte minden színpadon felléptek roma tagú együttesek. A nagyszínpadon a romániai Mahala Rai Banda húzta el a nép nótáját, majd következett a többek közt Szakcsi Lakatos Bélát is vendégül látó Parno Graszt, eközben a szomszédságban, az MR2 színpadon ott volt az ismertebb roma bandák közül a Romano Drom és a Szilvásy Gipsy Band, és nagy nyugodtsággal kijelenthetjük: helyük volt az amúgy puhított - finomított - zenei programú feszten. A késő délutáni előadások közül kimagaslott a rasszizmus ellenességhez nem köthető, már sokadszor visszatérő Asian Dub Foundation. A brit alakulat ismét odatette magát, és hozta a tőle elvárhatót. A punk és a rock elmeivel is tarkított pattogós elektronikus feelinget érezte a mindenre kapható, jó 10 ezres tömeg.

Ennek nagy része már alig várta, hogy Lovasi András és az általam legkevésbé sem kedvelt Kiscsillag felváltsa az Asiant a színpadon. Azt a rappelős, elektro bandát, amelynek gitárosa tudtán kívül integrálódott a romákkal,és egy szám erejéig belépett a Baltic Balkan litván formációba.
Lovasiék sem nyújtottak fergetegeset, lezavarták a maguk penzumát, semmi újdonság, mondjuk ki, a szokásos nagy semmittevés… Már elnézést minden Kispál és a Borz 2 rajongótól, de ez a szövegében és a zeneiségében sem nyújt eredetit. Ez igaz lett a My Chamical Romance-re is, amelynek énekese, Gerard Way legfeljebb vörös fürtjeivel kápráztatta el a nagyérdeműt, ami ekkor már nem éppen volt elemében. Az emo életérzést elvető, amúgy termékeny amerikai gárda próbál újra és újra megküzdeni a rosszakarók kritikáival, de teszi mindezt mindhiába – már ami a színpadi előadást illeti.

Második nap
A fesztivál ezen éjszakáján már zsúfolásig megtelt a terület, de a későbbiekben olvasható lesz, hogy még ez is überelhető volt. Vihar ide, orkánerejű szél oda, a fővárosból érkező, időjárásra vonatkozó rémhírek sem vették kedvét a fiataloknak, akiknek nagy része nyilván a Sum 41-ra akart tombolni, átérezni a gördeszkás, soundshine-os életérzést, ami abszolút nem jött át. De ennyire ne röpüljünk előre, ott volt még a széllel igazán küzdő Edda, amely inkább való halászléfőző fesztiválokra, mint a fiatalok energiáira építő rendezvényekre. Pataki úr újfent bebizonyította, hangja már nem az igazi, a számok között néha túlságosan is kapkodta a levegőt, vagy ha az nem jelentett megoldást, akkor B-tervként éneklésre bíztatta volna a színpad előtt összegyűlő tömeget.

De ami utána jött, az egy igazi csoda volt; az ember, aki túl jó volt a Metallicának. Les Claypoolról van szó, aki a Primus atyaistene, a basszusgitár megazsenije. Az említett úr 1984-ben indította útjára ezt az agymenést, amit Primus-nak neveznek. A néha követhetetlen, és inkább a vájt fülű zenészek körében ismert banda olyan LP-ket adott ki, mint a Suck on this, vagy a Pork Soda. Az ezúttal is kalapban feszítő Les nem tréfált, engem egyszerűen elkápráztatott, persze zenéje semmiféle popularitást nem mutat, nincs egy olyan ismérve, ami miatt közismertté válhatott volna, de pont ez az igazán szép benne, meg hát mit várunk attól, aki Cliff Burton halála után jelentkezett a Metallicába, ahova azért nem került felvételre, mert túl jónak bizonyult - na, ennyit az úriember kvalitásairól.

Ezután jött a Tankcsapda, amin többen voltak, mint eddig bármin, ez pedig azért is nagy szám, mert csapda-pólós fiatalból közel sem volt annyi, mint mondjuk a Hegyalján vagy egy arénás bulin. Lukács László szellemesen megjegyezte a koncert első szakaszában, hogy örüljünk a szélnek, mert így még neki sincs szüksége az elmaradhatatlan szélgépre. Na bravó drága debreceni elvtársunk, de amúgy kijelentése igazzá lett. A szél ekkor volt csak igazán elemében, én magam is kerestem a menedéket és kémleltem az eget, mikor zúdul még az eső is a nyakunkba. Az égiek ettől megkíméltek, de a Sum 41-tól sajnos nem, pedig közbeavatkozhattak volna. Drága barátaim a kanadai banda koncertjének vége után ajnározták a látottakat, nem is haragudtam rájuk, legfeljebb elhatárolódtam álláspontjuktól. Amit én tapasztaltam, az egyenlő volt egy haknizenekar borzalmas erőlködésével. Semmit nem kaptunk vissza a klipek okozta eufóriából, a mosolyt csaló extrémitásból. A húszasok – évekről beszélünk – jobban tették volna ha átugranak a Brains-re.

Ha már áteveztünk az MR2 aznapi line up-jához, akkor említsük meg néhány mondatban, hogy ott a 90-es évek eleji amerikai RAP muzsika egyik úttörője, a House of Pain utaztatott minket vissza az időben, és juttatta eszünkbe milyen is volt tizenévesnek lenni – persze azt, aki azóta már a 30-as éveit tapossa - , és milyen volt bő gatyában és kemény simléderes baseball sapkában feszíteni. A Jump Around-dal világsiker elért csapat súlyos estét adott, odatette minden igazi slágerét. Everlast barátunk countrys találmányából is szemezgetett, nemcsak a kőkemény rap-jéből.

Harmadik és negyedik nap
Ez a két nap hozta a leghidegebb és legdermesztőbb napot, de az e napokra jutó zenei tempó orvosolta mindenkinek a hidegérzetét, itt volt a Pendulum, meg Moby, ezalatt jócskán tetőre hágott a hangulat, 20-25 ezer ember visítozott, ugrált átszellemülve. A két világnagyságot a hazai populár altervonal két nagyja, a Vad Fruttik és a Quimby vezette fel. Előbbi alakítása még az utolsó vidéki színház emelvényén is kifütyülésre került volna, ám Sopronban inkább üdvrivalgás fogadta, számomra felfoghatatlan módon. A banda szinte minden száma ugyanolyan, a front man színpadiassága elenyésző, gitárját szorongva hajol bele a mikrofonba és dúdolássza silány szövegeit.

Kiss Tibiék nem okoztak ekkora negatív sokkot, pedig vezérük már szerda óta a fesztiválon tartózkodott, vendégeskedett többek között a Csíknál is, és nyilván más téren is aktívan vette ki részét a mulatságból. Visszatérve a Pendulumra, a DJ trió ismét live műsorral tért be hozzánk, amire 2008 óta már harmadszor került sor. A Rob Swire fémjelezte társaság most sem keltett csalódást, jócskán kieresztette szárnyaló drum and bass-es, elektrós, rockos, olykor popos hangzását.

Az utolsó nap sajnálatos módon a vártnál kevesebb izgalmat hozott, a hatalmas, telt házas tömeg csalódottan távozhatott, mert a várva várt Thirty Seconds to Mars nyögvenyelős produkciója igazán kiábrándító volt, még a leglelkesebb hölgyrajongók is ezzel a jelzővel tértek vissza hozzám a bázishelyre. Majd azzal folytatták, hogy Jared Leto jobban tenné, ha továbbra is a színészi karriert részesítené előnyben, ahhoz van tehetsége. A színpadon ugyanis erölködős, mintha nem találná a helyét, fel-alá szaladgál, néha beleüvölt a mikrofonba, majd váltásként leállítja a zenekart, összezavarva ezzel a nagyérdeműt. Ekkor jön egy két perces szünet, majd valahonnan mélyről visszatér az adott szám, pedig erre már senki nem számít. Na ezt tegyék össze. A legnagyobb internetes érdeklődést kiváltó Closer to the Edge sláger persze nagy sikert arat, ahogy több másik klipes dal, de mindhiába, a külsejét jól variáló, piacra dobó Jared távoli ettől a világtól, így ezen tapasztalatok után a nevetéstől fogtam a hasam, amikor bejelentette, hogy ők lesznek Amy Winehouse pótlékai a Sziget utolsó napján.

Az Európai Unió magyar elnökségének záró akkordjaként beharangozott VOLT hivatalosan 102 ezres tömeget produkált, ami jó promóciót ad a következő évre, bár ezt az évet tömegben túlszárnyalni igazi kihívás lesz, és a hely korlátai miatt majdnem lehetetlen. Mindent egybevéve elmondhatjuk, hogy a Sziget 1993-as megálmodása óta olyan fesztiválforradalom indult útjára, ami világszerte páratlannak tekinthető, ennyi színvonalas és jól felépített rendezvénye talán csak szerény hazánknak van.

- Páll Norbert -

[2011.07.08.]