Szerelemre született - interjú Zoltán Erikával

– Nemcsak előadó vagy. Tánciskolád – 1990-es fennállása óta – a sokadik generációt neveli ki. Hányan köszönhetik a mozgáskultúrájukat nektek?
– Számszakilag nem gondoltam végig, de kialakult nálunk, a táncosok körében egy olyan mondás, miszerint ma Magyarországon kétféle táncos létezik: aki járt hozzánk, vagy, aki szintén, csak nem vallja be. A 21 év valóban hosszú idő, s miután mindezt Robival megálmodtuk – ami szintén a közönségem nyomására történt, amikor osztályok, csajok innen-onnan megkerestek, hogy szeretnének megtanulni úgy táncolni, mint én, illetve konkrétan ennek vagy annak a dalnak a koreográfiáját –, létrehoztuk a nevemet viselő tánciskolát, amely – Robi oldaláról megerősítve – abszolút a modern táncra épült. Ő volt akkoriban az egyetlen táncos, aki ezt a nagyon hip-hopos stílust tudta táncolni és tanítani!
Ez szerencsére nagyon jól elkezdett működni, 3-4 évig teljes kizárólagosságot élveztünk országszerte, aztán megérkeztek az első fecskék, akik kezdtek utánunk jönni. Ma, 2011-ben pedig annyira természetes, hogy minden sarkon van egy tánciskola, hogy az – a szó klasszikus értelmében – borzasztó; ugyanis sajnos nagyon sok a rossz, és ettől a műfaj leértékelődött. Az átlagos tánciskolákban nem tanítják meg a gyerekeket egyenesen állni sem: púposak, göcsörtös lábúak, csámpásak, nem tudnak forogni, lábat emelni; viszont azt a koreográfiát, amit beléjük vert a tanár, kiválóan tudják. Ettől azonban még nem lesznek táncosok; ez egy jó amatőr meló. Mi 21 év elteltével is arra törekszünk, hogy a minőséget tartsuk, és aki hozzánk hozza a gyerekét, tudja, hogy nálunk többet kap.

–  A bulvár nagyban elkerül benneteket; nem hallani Zoltán Erika újabb és újabb botrányairól. Minek köszönhető ez a kiegyensúlyozottság?
–  Először is nem vagyok botrányos életű, másrészt az, amiről a bulvársajtó szeret írni, azaz a családi problémák, nálunk nincs. Ez idáig csupán két kellemetlenségem volt a sajtóval. Az egyik ocsmány, a valóságtól teljesen elrugaszkodó, szaftos cikket egy olyan ismerősöm írta, akiről addig azt hittem, hogy egy jó újságíró kolléga, s amivel az első magyar bulvárújság első számának címlapjára kerültem. Nagyon kiakadtam; ám miután 3-4 napot aludtam rá, úgy döntöttem, hogy nem csinálok semmit. A dédpapám mondta mindig: „Ne dobálózz szarral, kislányom, mert te is olyan leszel!” Ez akkora igazság. A legbosszantóbb annak az embernek, aki szórakozik veled, ha nem reagálsz. Nem is lett semmilyen folytatása.
Aztán hosszú évekig nem volt semmi, mert próbáltam a bulvárt az adok-kapok alapon kezelni. Amikor szeretnének valamiről írni, én meg tudok adni olyan témát, amivel úgy érzem, nem hozom magamat kellemetlen helyzetbe, akkor megteszem; hiszen, ha nem vagy jelen ezekben a sajtóorgánumokban, az olyan, mintha nem is léteznél. Az évek alatt ez tud működni oda-vissza. Most itt a koncert, és a koncert kapcsán ugyanezektől a médiumoktól kérhetem, legyenek olyan kedvesek megtámogatni innen-onnan, hogy erről az egész ország tudjon, ne legyen ember, aki elmegy mellette.
Ha van valamilyen betegség, ami ténylegesen sújtja az embert, azt megpróbálom titokban tartani, mert úgy gondolom, az nem csámcsogásra való, mint ahogyan az sem, kinek kije halt meg. A másik kellemetlenség pont ebből adódott: egy újságíró valahol egy beszélgetésemből lecsípte, hogy apukám nemrég halt meg, és megírta. Ezért annyira haragudtam, mert ő nem döntheti el; de neki jó téma volt. Azóta még óvatosabb vagyok.

–  Már csak „egy gondolat bánt engemet”: Zoltán Erika szerelemre született?
– Nagyon. Hála az Istennek, hogy szerelmes típus vagyok! Azért tudok monogám életet élni, hiszen aki volt, az sokáig volt. Gyakorlatilag a Szerelemre születtem ott igaz, miszerint szeretem magát azt, hogy szerelmes vagyok, és Robi a partnerem abban, hogy ez maradhasson állandóan. Természetesen 21 év után nem ugyanaz, mint a legelején, de újra és újra visszaköszön. Attól jó 21 éve, mert nem alakult át szeretetté. Nem kell átalakulnia szeretetté.

– Aigner Ivan –
 

[2011.07.13.]

« előző oldal

(3. oldal)