Hegyalja 2011: A Slayer viharfakasztó koncertje

2. nap a Hegy'en

Ezen nap elég hamar elkezdődött számomra, és nemcsak azért, mert már korán érdekfeszítő koncertek voltak, hanem mert a nagyszínpad tőszomszédságában csak a tízórai beállásokig lehetett hunyni. Egy kisebb városi séta után jó 38 fokban megnéztem egyik jó barátomat, a Cadaveres dobosát. Aki jól birkózott meg a kibírhatatlan hőséggel, nem úgy kollégája, a mikrofont erősen szorító énekes srác, aki az üvöltözős betétek alatt jót alkotott, de ha éneklős refrénekről volt szó, csődöt mondott. Erőlködött, hangja kifejezetten gyenge egy ilyen kemény zenéhez.

Ezután bele-bele hallgattam a Vad Fruttikba és a Kiscsillagba is. Hoppá, vissza kell ugranom az időben, ugyanis olyat tapasztaltam az említetteket időrendben megelőző Belmondótól, ami kifejezetten szimpatikus volt. Czutor Zoliék eljátszották a Soundgarden Black Hole Sun című világslágerét, és elég „patentul” odatették, le a kalappal. Az előbb említett két honi alteregyüttes nem vett le a lábamról, hozták, amit tudnak, semmivel se többet…

Este kíváncsian vártam az Ektomorf alakítását, a Soulfly és Machine Head zenei elemeiből összeállított banda „odapirított” ugyan, de számomra majdnem annyira hiteltelen, mint a Cadaveres. A közönség szép számmal bólogatott, és csápolt Farkas Zoltánék nemzetközi vizeken is közismert dallamaira, amik egyszerűségükből kifolyólag könnyen emészthetőek. Ezen jelző határtalanul igaz a már 23 éve létező Pennywise-ra is, csakhogy a kaliforniai punk egyik atyja kultusszá vált, és ugyan valóban nem matekolták túl zenéjüket, de koncepció dús zenei repertoárjuk valódi fesztiválcsalogató. 
Főleg, hogy hazánk szülöttje, a magyar nyelvvel mindig bajlódó, amúgy itthon is nagy tiszteletnek örvendő Téglás Zoltán az énekesük Jim Lindberg nyugdíjba vonulása óta.

Zoli most sem vallott szégyent, most nem voltak a sokszor megosztó kommunista ellenes, és minden rendszert bíráló kijelentései – nyilván a Pennywise-ra tekintettel. Ehelyett azért elhangzott egy Misfits, és persze egy Ignite klasszikus, A Place Called Home, na és még egy nagyon mulatságos, és színes Stand by me punk/rock változata. Innen gyorsan átszaladtam a Deicide bulijára, megnézni mit is tud manapság a már 44 évs Glen Benton, aki 11 évvel ezelőtt arról lett híres, hogy sátánista hitvallása miatt öngyilkosságot ígért híveinek, amiből persze semmi sem lett.

A pár perces kitérő után vissza a Main Stage-hez, ahol a mai kor egyik legnagyobb tudású, de fesztiválra semmiképp sem való amerikai Mastodon. A zeneileg tökéletes produkcióval kirukkoló bandától leesett az állam, olyan dob és-gitártémákat halhattunk, amik néha a Dream Theathre durvább verzióra emlékeztettek. A közönség ugyan nem tudott mit kezdeni hallottakkal, így a Crack the Skye lemez dalainál már csak az elkötelezett rajongók és a zenei élménytől sokkba kerülő arcok maradtak. Olykor mintha egy ülős jazz-esten találtam volna magam, csak hát itt torzítják, és „nyúzzák” a gitárt. Slayer ide vagy oda, ezek a srácok vitték a prímet – legalábbis nálam.

Ezt követően újra a kólás színpad, ahol az osztrák Belphegor gyalulta bele a földbe a népet. Az élvezhetetlen darálás alatt már a fülem is megfájdult. Zombi kecske totemek a színpadon, hörgős átkötő szövegek, hát feltettem magamnak a kérdést, kinek is nyújt ez bármit is 2011-ben... A Lucifer Infectus nóta ugyan vérbeli death metál dal volt, de még így sem kompenzálta az addigi komolytalanságot. Ezután az ausztrál The Amenta zárta az estét, amely alatt már kifejezetten elegem lett a pusztító dallamokból, pedig tizenévesen százra rúgott a death metál és grindcore gyűjteményem, vagyis egykor órákon át bírtam ezt a töménytelen hangáradatot.

[2011.07.18.]