"Ez most tulajdonképpen maga a harmónia." - Exkluzív beszélgetés Geszti Péterrel

A Gesztivál után mászott rajtam át az érzés: ez azért nagy dolog, hogy valakit a Sziget nagyszínpadára úgy engednek fel, hogy ráadásul az új zenekarát bemutatja, miközben a régiekre támaszkodva egy elég komoly képet tud felhozni. Ráadásul az elődeim, akik ott voltak, mind a magyar pop élvonalához tartoznak. Azt gondolom, ezek szerint igenis van komoly tartalom, forma és igény arra, amit csináltam és csinálok. Ez – ilyen értelemben – a legjobbkor jött, mert azt igazolta, érdemes még zenével foglalkoznom. Ugyanis nagyon nehéz néha megérezni, hol van vagy nincs szinkronban a belőled jövő közlésvágy, dalszerzői attitűd azzal a korral, ami körbevesz. Ez most már nem úgy megy, mint a Rapülőknél, hogy belecsaptunk, aztán lesz, ahogy lesz, hanem bizony jó alaposan végiggondoltam, és rettenetesen sokat dolgoztam rajta, abszolút tudatos volt. Már 2005-ben akartam új zenekart csinálni, aminek Albino Latino lett volna a neve. Aztán a 2006-os Rapülők-koncert beelőzött, ami után elmentem a feleségemmel három hónapra Latin-Amerikába. Ott annyi impulzus ért a latin zenéből, hogy az valami őrület; s ezt most a Gringó Sztáron nyomon lehet követni.

Az elmúlt három-négy évben három, nagyon ismert zenei műhellyel is próbálkoztam – Erdélyi Péteren kívül, aki végül a zeneszerző és producer lett –, de egyik sem jött össze: vagy nem érdekelte őket, amit szerettem volna; vagy elkezdtünk dolgozni, de kiderült, mégsem érnek rá, mert nagyon jól megy a szekér. Tulajdonképpen a Gringó megszületése nem volt egy egyszerű dolog, viszont rávilágított arra, ha van benned egy eltökéltség és egy erős szándék, akkor előbb-utóbb ki tudod kalapálni azt, amit szeretnél.

Nagyon érdekes volt visszanézni a próbák alatt és a koncert közben, mi hogyan működik ezekből a zenékből. Azt, hogy a Rapülők zenéjében lévő egyszerűség milyen őrületes energia, milyen erővel idézte meg rengeteg ember számára azt a korszakot, ami szerintem az elmúlt húsz év legvidámabb korszaka volt: az a rendszerváltozás utáni pár év, amikor még voltak illúzióink, amikor még azt gondoltuk, a „szabad világ” sokkal könnyedebb életet fog jelenteni. A Rapülők furcsa módon – ez inkább szociológiai, mint zenei kérdés – ezt idézi meg. Abszolút táncolható, diszkóba szánt dalokat írtunk, amikbe közben olyan szövegi tartalmakat raktam, amelyek nem veszítettek az időszerűségükből, és az első nagy rácsodálkozásokat tartalmazták az új társadalom új szereplőivel kapcsolatban. Nagyon igaz archetípusokat írtunk meg, és a Rapülők ettől működik a mai napig. A Jazz+Az már nem egy trendre épülő zene volt, s ezért sem kellett volna okvetlenül abbahagyni, amit utána meg is bántunk. Ott sokkal több finomság jött elő a zenében, amit Dés Laci nagyon sajátos, speciális világa dominált. Ugyanakkor a három lánnyal való együttműködés összetettebb rendszer, szerzői szempontból sokkal érdekesebb volt, mert több fajta dalt lehetett nekik írni.

Szerencsés volt, hogy – Dés Laci tanácsára – az ismertségek, elfogadottságok és népszerűségek görbéjét figyelembe véve építettük fel a koncertet (a Gringót tettük az elejére, aztán a Jazz+Az és a Rapülők következett), mert eredetileg fordítva gondoltam.

– Meg kell, hogy mondjam, sokkal jobban sikerült a Gesztivál, mint vártam. Soha ennyi ember nem állított meg engem, mint a Gesztivál után, s nemcsak azt mondták, hogy jó volt a buli, hanem voltak, akik megköszönték, mert annyira jól érezték magukat. Húszezer ember ott tombolt – erre nem tudok mit mondani.
– Hálás lehetek a sorsnak, mert olyan jó korszakokban találkoztam jó zenészekkel, akik lehetővé tették, hogy ezek a sikerek létrejöjjenek. Más dolgaimban is figyelek arra – főleg az elmúlt 10 évben –, hogy csak a legjobb, legtehetségesebb, leglelkesebb emberekkel dolgozzak együtt, mert akkor mindig valami jó születik.

– Az előbb felmerült Dés László neve. A vele való kapcsolatod, barátságod számomra kiemelkedőnek tűnik. Jól érzem, hogy ő egy különleges, kis sziget?
– Egyértelműen. Ő amúgy is egy szigetember, aki szeret a saját tempójában, a maga által lezárt vagy éppen kinyitott körben élni. Nagyon tudatos, határozott zenész, zeneszerző, hangszerelő és egy végtelenül intakt, alkotó ember, akitől nagyon sokat tanultam. Laci megtanított például arra, hogy bizonyos dolgokat komolyan is kell venni: amiket leírunk, amik hangjegyekké vagy dalszövegekké változnak, azok utólag rólunk tesznek tanúbizonyságot, arról, kik vagyunk, kik voltunk. Ez a fajta étosz mára teljesen az enyém lett, még akkor is, ha könnyebb dolgokat írok. Mi bizonyos értelemben tűz és víz vagyunk. Ha Laci csinál valamit, csak arra koncentrál; bennem kialakult egy olyan készség, hogy képes vagyok kvázi szimultán játszani bizonyos dolgokkal. Bár az elmúlt időben már csökkentem ezen szimultán játékok számát, pont azért – amit tőle tanultam –, hogy jobban tudjak egy valamire koncentrálni. A Gringó Sztár megszületése majdnem hathónapnyi koncentrált munka volt, hogy megírjuk a dalokat; s a mellett igazából nem csináltam mást.
Másfelől bennem igen komoly ambíció volt annak idején, hogy Dés Lacival együtt zenélhessek, egyszerűen ott legyek, amikor megfújja a szaxofonját vagy megírja a dalait, mert nagyon szerettem és szeretem a zenei világát. Mindig olyanok voltak a dalai számomra, mint amikor behunyt szemmel sétálsz Pesten, és ismersz minden utcát, tehát otthon vagy benne. Az ő zenéjében nagyon otthonosan mozogtam, s remélem, fogunk tudni még együtt alkotni.

Lapozz, az interjú folytatódik!

[2011.08.31.]