"Ez most tulajdonképpen maga a harmónia." - Exkluzív beszélgetés Geszti Péterrel
– A magyar vonatkozású projektek – az Arc óriásplakát-kiállítás; számos PR-kampány; az Oláh Ibolya előadásában a fülekben csengő Magyarország-dal; a Nemzeti Vágta – mind a jó értelemben vett magyarságérzet megnyilvánulásai. Gondolom, ezek nem „spontán véletlenek”…
– Az az egyre idealistábbnak tűnő szándék van bennük, miszerint nem hagyni a politikának egyedül értelmezni a magyarsághoz való tartozás értékeit. Szerintem ez egészségtelen. Más, sikeres országokban – elsősorban Nyugat-Európára gondolok, de akár mondhatnám Dél-Amerikát is – annak, hogy egy ország lakója vagy, egy nemzethez sorolod magadat, főleg kulturális, nem pedig politikai vetületei vannak. Ez az elmebaj máshol nem szabadult így el. Anélkül, hogy misszionárius pózba szeretnék merevedni, a kis dolgaimmal, valamilyen módon ezt képviselem. Nem üzengetek, nincsenek politikai szándékaim, hanem azt gondolom, ha ez lehetőségemben áll, akkor ezzel így szeretnék élni, mert egyébként egy olyan országot képzelek el – bármilyen szomorúan hangzik –, amelyet a Magyarország című dalban megírtunk. Az egy álom egy országról, nem pedig egy látlelet. Furcsa, hogy azt nézik, ki csinál valamit, azt, hogy annak az illetőnek joga van-e a különböző előítéletes gondolkodások fényében egyáltalán hozzányúlni egy témához, nem pedig azt, hogy amit csinál, jó-e vagy sem. Egy beteges közéletnek, s az általa megfertőzött kultúrának a mérhetetlenül szomorú szimptómáit látom állandóan, és azt, hogy egyre súlyosabb szövődményei vannak a magyar kultúrában annak, ami elszabadult az elmúlt húsz évben.
Lájk, ha érdekel az X-faktor
– Az X-Faktor mentorszerepe mennyivel jelentett, illetve jelent más kihívást a korábbiakhoz képest?
– Még a 90-es évek közepén arra készültem, hogy a kereskedelmi televíziózásban megtalálom a saját helyemet, ahol saját show-műsorral vagy több műsorral állandó médiaszereplő leszek. Szerencsémre bejött egy-két olyan „bukta”, ami erről a pályáról letérített. Ma már azt
gondolom, ennél jobb nem is történhetett volna velem. Ugyanakkor ebbe visszakerülni a műsor egy részelemeként, nagyon szerencsés szerep nekem. Egyrészt valamennyire mégiscsak zenével foglalkozom; másfelől fiatal emberek között vagyok, akik tele vannak álmokkal, idealizmusokkal, ambíciókkal, ami érzelmileg és lelkileg feltölt; ráadásul, ebben a zárt és nagyon szigorú, profitorientált rendszerben – ami a nézettséget teszi meg a fő célnak – meg kellett találnom a helyemet, illetve meg kellett tanulnom x-faktorul is viselkedni. Úgy érzem, ez nekem való műfaj. Azt is gondolom, hogy a képernyőn elmondott pár mondatom ugyanúgy a jelenlétem része, mint a dalaim; a minőség vagy minőségtelenség, ahogyan ebben megnyilvánulok, ugyanúgy képviselhet dolgokat – és nem mindegy, hogy az ember ezt hogyan csinálja, pontosan azért, mert milliók nézik.
– Sára Lujza és Lenke Róza mennyiben változtatták meg az életedet, az életfelfogásodat? Mennyiben rendeződtek át a prioritások?
– Immanens módon változtatták meg az élethez való viszonyomat; és nagyon örülök, hogy ez megtörtént, mert ma már úgy látom, az emberi élet korlátos dimenzióiban igazán értelmet ez által nyer a létezésed, bármennyire is azzal foglalkozom állandóan, még mit találjak ki, még mit próbáljak lerakni, amiből talán megmarad valami utánam. Közben szimbolikus, genetikai értelemben a folytatásod, a „halhatatlanságod” mégiscsak a gyermekeid, s nem okvetlenül a műveid által jön létre. Ez olyan érzelmi dimenziókba rángatott el, olyan energiával töltött fel, hogy abszolút benne van a Gringó összes dalában. Már egy kicsit másfajta Geszti szólal meg belőlük, még akkor is, ha ez az első, médiába kirakott, könnyedebb dalokban még kevésbé tetten érhető. Amikor meg fog jelenni a lemez, akkor viszont ez nagyon ott lesz, noha nem a gyerekeimről írok, nyilvánvalóan. Az a fajta elmélyülő kapcsolat, ami a feleségemmel létrejött, az a fajta nyugalom, ami belém költözött, ahogy az életről alkotott képnek a mélysége, élessége megváltozott, egy iszonyatosan jó érzéssel töltött, tölt el, miközben rengeteg olyan kérdést felvet, ami – rám korábban nem jellemző módon – a felnőttkor felelősségvállalásáról is szól. Szövegíróként talán furcsán hangzik ezt mondani, de erről nehéz úgy hitelesen megnyilvánulni, hogy ne közhelyeket pufogtassál. Ma már nem mondanám, hogy igazából lenne értelme az életemnek nélkülük.
– Az ember Geszti Péter boldog, vagy hiányzik még valami a boldogságodhoz?
– A magánember nagyon boldog; a közösséghez tartozó ember meg elég boldogtalan, mint oly sokan mások. A kettő feszültsége nehezen kezelhető, és gyakran azt a reflexet hozza elő az emberből, hogy magára csukja az ajtót, amit persze nem tud. Miközben az, hogy újra elkezdtem zenélni, többek között ennek a magamra csukásnak egy aktusa. Egy olyan térbe vezet vissza, ahol több boldogság, szabadság és inspiráció ér, több a jó emberrel való találkozás, s sokkal egyszerűbb, direktebb módon működő visszajelzési rendszer van benne, mint a nagyobb projektekben. Az egyik fő ambícióm, hogy ebben jól érezzem magamat, hogy ne veszítsem el azt a pozitív energiát, ami nélkül nem tudok élni. Ezt a zene megadja; ennél jobb addikcióm nincsen. Zenészekkel együtt lenni, zenét művelni, zenekarhoz, zenéhez tartozni, az mindig egy boldogságot jelentett. Nehéz benne a körülmények összerakása (szerződések, szponzorok stb.), amit most sem szeretek csinálni – Miért szeretném? –, miközben azt látom, hogy ezzel tudom megsegíteni a saját zenei produkciómat és azokat a zenészkollégákat, akik velem vállalják a zenélést. Szóval érzelmileg nagyon stabilizált a családom megszületése, kialakulása – ebben az értelemben sem okom, sem jogom nincsen panaszkodni –; benne ülök az ország legjobb műsorában; egy vadonatúj zenekart, egy új zenei identitást, a mai hangomat meg tudtam szólaltatni. Ez most tulajdonképpen maga a harmónia. A furcsa, hogy egy nagyon szép, tiszta harmónia szól egy teljesen diszharmonikus világban.
- Aigner Ivan -
[2011.08.31.]
Hírek
