˝Már nem akarok belehalni.˝ – Exkluzív interjú Keresztes Ildikóval

Több év után új, önálló albummal varázsolja el közönségét Keresztes Ildikó. Tabumentes, őszinte beszélgetés gyökerekről, zenéről, tiszteletről, küzdelemről, szeretetről és boldogságról.

Vitathatatlan tehetsége mellett, KERESZTES ILDIKÓ a fegyelem, a maximalizmus, az igényesség megtestesült példája. Határozottsága, keménysége ellenére azonban hétről hétre milliók láthatják azt a mély érzésű embert, aki dalain keresztül, már kezdettől fogva megnyilvánul.
Az én fülembe és szívembe az 1999-es debütáló slágerével, a Nem a miénk az éggel lopta be magát az orbitálisan egyedi, karcosan érzéki hangú énekesnő, akit immáron az egész ország – a magyarországi X-Faktor egyetlen női mentoraként – is megismert. Két feldolgozásalbum után újra önálló felvételekkel örvendezteti meg egyre népesebb rajongótáborát. A hazai zenei élet első osztályú előadója számára A démon, aki bennem van című albumával, több szempontból is egy álom valósult meg. Hogy miért? Meséljen a leghitelesebb személy!

–  „Nem a miénk az ég, nem a miénk a végtelen.” A hangod által, a te tolmácsoldásodban azonban a sajátunknak érezzük. Mikor ébredtél rá az áldásod erejére?
–  Amikor először, bármilyen szinten megérinthetett a zene, az nyolcadik osztályos koromban volt. Akkoriban Erdélyben nagy divatja volt a polbeatnek. Addig csak azok a zenék jutottak el hozzám, amelyeket anyám hallgatott (Engelbert Humperdinck, Koós János stb.). Aztán elsős, másodikos gimis koromban elkezdtem diszkókba járni, és akkor jöttek az ABBA, a Boney M, és amiket játszott a Szabad Európa Rádió. A saját hangomat azonban a gimnázium utolsó évében kezdtem próbálgatni, amikor bekerültem egy nagyon jó társaságba, amelyikkel folyamatosan koncertekre, kirándulni jártunk, főleg magyar rockzenét hallgattunk (az akkori Erdélyben – mivel minden, ami magyar volt, tiltották – az volt a legnagyobb lázadás). Persze, mindig előkerült egy gitár, és a barátaim figyeltettek fel arra, hogy esetleg kezdeni kellene valamit a hangommal. Nekem eszembe se jutott, mert furcsállottam: kicsi és vékony voltam, a hangom pedig már akkor is ilyen szakadt és mély volt, nem passzolt az alkatomhoz. Ők próbálták mondani, hogy ez a jó, hiszen a rock-, a blues-zene erről szól, de akkoriban az a kényszerképzetem volt, hogy aki tud énekelni, annak csilingelő, szép, tiszta hangja van. Aztán elvittek a kultúrpalotába az egyik, csütörtökönként megtartott, ún. audícióra, amikor éppen Janis Joplinról lehetett filmeket nézni, zenéket hallgatni, cikkeket olvasni, interjúkat látni/hallani. Mivel addig inkább populáris zenét hallgattam, számomra nagyon futurisztikus, elvont volt az a műfaj, amit ő képviselt, a hangjáról nem beszélve.

–  Ez a szikra gyújtotta be a kanócot?
–  Érettségi után áttelepültünk Magyarországra, és mivel nagyon komolyan sportoltam (tornásztam, balettoztam), a fő csapásirány az volt, hogy ezzel kezdjek valamit. Fel is vettek a Testnevelési Főiskolára, de valahol a kisagyamban éreztem, hogy az énekléssel, a rockzenével, a színpaddal – ami a torna és tánc révén is mindig az életem része volt – kezdenem kell valamit. Akkor találtam rá Mamira (Szendrő Mária), aki az első hangképző tanárom volt. Felvettek az OSZK Stúdióba, ahol egy év múlva levizsgáztam, kaptam egy B kategóriás működési engedélyt, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy énekelhessek. Rögtön el is halászott az Ungár Zenekar, az egyik legmenőbb vendéglátós zenekar, s bekerültem a Lidoba, ami egy elit szórakozóhely volt. A velük töltött másfél év egy nagyon jó iskola volt: minden este színpadon voltam, a dalok révén fejlesztettem az angoltudásomat, széles repertoárra és rutinra tettem szert. Közben átkerültem egy másik korrepetitorhoz, Garay Attilához, a kor egyik legnagyobb dzsesszistájához, aki elsőként világított rá az improvizációra. Dzsesszkonzervatóriumba szeretett volna küldeni; de mivel semmit nem tudtam a zeneelméletről, így ez sajnálatosan kimaradt az életemből. Közben Attila – érezvén, hogy ehhez van érzékem – rengeteg standardet tanított meg nekem. Nála ismerkedtem meg a Rózsaszín Bombázók billentyűsével, Tóth Györggyel, aki elhívott az első zenekaromba. Beadtunk a demónkat egy pályázatra, amit megnyertünk; így 1986-ban indulhattunk a Hajdúszoboszlói Amatőr Pop-Rock-Jazz Fesztiválon, ahol szintén elsők lettünk. Utána következett az Interpop Fesztivál, ahol a Bravo Pepita színeiben indulhattunk; különdíjat kaptunk, megjelent egy kis-, illetve egy nagylemezünk. Ezzel elindult a pop/rock-vonal, és abbamaradt a vendéglátózás. Aztán összeismerkedtem a Kormorán zenekarral, rajtuk keresztül pedig a rockoperák világával. Egyszer a Zenebutik című tévéműsorban énekeltem egy dalt, ahol Varga Miklós meghallott, és mindig azt mesélte nekem, nem értette, miként lehet, hogy Bonnie Tyler magyarul énekel. El is hívott vendégként az akkor Bécsben készülő lemezére. Még ebben az évben megkaptam Leövey Klára szerepét A költő visszatér című rockoperában, ahol a rendező felfigyelt a színészi képességeimre is. Aztán a Kormoránnal mentem külföldi fesztiválokra, sokat játszottunk együtt, de folyamatosan azt mondták, hogy szólistaalkat vagyok.
Három év után feloszlott a Rózsaszín Bombázók, és ott maradtam egyedül. Nehéz volt, mert mindenki oda volt, de amikor arra került a sor, hogy csináljunk dalokat – bár sok mindent énekeltem –, nem éreztem, hogy igazán én lennék. Sokszor mondtam nemet, amit nem vettek túl jó néven. Onnan elindult egy vesszőfutás: amennyire szerencsés volt a pályám, a döntéseimmel, a határozatlanságommal ugyanannyi kárt is okoztam saját magamnak. Ráadásul nem volt semmilyen – anyagi, menedzseri – hátterem; a szám is elég nagy volt. Tehát sok mindenben hozzájárultam én is ahhoz, hogy ne induljon el egy könnyű pályafutás. Attól fogva eltelt tíz év, amire megjelent a Nem a miénk az ég és az első nagylemezem. De nem bánom.

További képekért kattints!

 –  Rock, musical, slágerzene – ezek mind egy énekesi pálya robosztus állomásai. Milyen a vadonatúj albumod zenei világa?
–  Az elmúlt huszonöt évben nem kapkodtam el, mert ez az ötödik, „jubileumi” szólólemezem. [felnevet] Persze, sok lemezen közreműködtem szólistaként, vokalistaként, számos zenekar hívott vendégnek, különféle rendezvényeken szerepeltem, sok duettet énekeltem. Rengeteget kirándultam a műfajok között is: a rock a sajátom, voltam vendég a világzenét játszó Ghymesnél, énekeltem dzsesszt, sanzont, popot, táncdalt, rengeteg musicalfőszerepet játszottam.
A mostani album azért külön öröm számomra, mert az előző kettő többnyire feldolgozásokból állt. Ezek viszont új dalok, amelyeket még nem énekelt el senki. Ez egyúttal a legnehezebb is, mert neked kell megszülni, a szerzőkkel együtt felépíteni valamit. Egy feldolgozásnál tudod, milyen a dal, hiszen azért választod, hogy elénekeld, mert imádod, szereted, abszolút bele tudod magadat képzelni, azt gondolod, ezt akár neked is írhatták volna. Egy új dal mindig megfoghatatlan, izgalmas.
Ráadásul beteljesült az az álmom, hogy nekem Horváth Attila szöveget írjon. Akiket annak idején hallgattam, nekik – egy kezemen meg tudom számolni – Adamis Anna, Sztevanovity Dusán, Horváth Attila és S. Nagy István írták a szövegeket. Tudtam Attiláról, hogy ő az, aki engem leginkább meg tud fogalmazni. Nem győzök elég hálás lenni neki, mert meg kell, hogy mondjam, bár jó ideje ismerjük egymást, olyan zavarban vagyok, amikor szemben ülök vele, hogy szinte lebénulok. Kevés emberrel vagyok így.

–  Horváth Attila megannyi Charlie-, Cserháti Zsuzsa-, Balázs Fecó-sláger szövegírója. Milyen a vele való közös alkotás?
–  Azt gondoltam – mint korábban Novák Péternél is –, úgy születnek jó szövegek, hogy kiszemelem azt, aki szerintem nekem jó lenne, leülünk, beszélgetünk, sokat mesélek magamról (hogyan szoktam érezni a szerelmet, a szenvedést, milyen, amikor nagyon örülök, milyen témákat énekelnék a világról, a saját életemről); de nem volt ilyen beszélgetés. Egyszer kihívott magához, ott ültünk hárman, a feleségével, és azt hittem, a szövegekről fogunk beszélgetni. Nem. Pizzát ettünk, az Interneten barangoltunk, felvetődtek témák az életből, de az egésznek semmi köze nem volt a szövegíráshoz. Csak beszélgettünk – meséltem az X-Faktorról, milyen volt, hogyan éltem meg; arról, hogy éppen mentem haza, Erdélybe játszani egy zenekarral –, élményeket mondtam el, közben leágaztunk erre, leágaztunk arra. Döbbenet volt számomra, amikor elkezdte küldeni a szövegeket, és láttam, hogy ebből az egy beszélgetésből kiszedett csomópontokat, és megírta azokat. Ja, és úgy írta rám, hogy egy szót sem kellett kicserélni! Az úgy volt ritmusra írva, úgy volt értelme, tartalma és mindene, hogy az első szöveg olvasása közben, örömömben potyogtak a könnyeim.

Az interjú a követekező oldalon folytatódik!

[2011.11.13.]

(1. oldal)

következő oldal »