˝A munkámban nem kötök kompromisszumot.˝ - Exkluzív interjú Malek Miklóssal

Zenész, nemzetközileg elismert zeneszerző és producer, akit a hazai közönség a magyarországi X-Faktor egyik mentoraként zárt a szívébe. Őszinte beszélgetés az amerikai álomról, a magyar valóságról, tehetségről és természetesen zenéről, azaz kalandos utazás a show-bizisz kitaposott, illetve felfedezésre váró ösvényein Malek Miklóssal.

A „Bátraké a szerencse.” és „Ahol a tudás, ott a szerencse.” közmondások szó szerint igazak Malek Miklósra. Genetikai kódolásának, megkérdőjelezhetetlen szakmai tudásának és a kellő alázatnak köszönhetően, valamint konténernyi kalandvágytól vezérelve, az azonos nevű, népszerű zeneszerző fia nem esett messze a fájától, csupán arra a „hajóra” szállt, amely átvitte az Atlanti-óceán másik partjára. A többi pedig már eseményekkel, alkotásokkal és sikerekkel teli történelem...

A Los Angelesben második otthonra talált mentor közvetlen, mosolygós, szerény és lebilincselő stílusával pontosan azt közvetíti, mint zenéjével: a kiegyensúlyozott összhangot önmagával, illetve a világgal. Lerí róla, hogy az elmúlt évtizedben más levegőt szívott.

— Számodra milyen színű az ég?
— Gyorsan változó. A napsütésben, a pozitív hozzáállásban hiszek. Aztán néha elsötétül, de hamar kimászom a gödrökből.

— A családi háttered feltételezhetően megkönnyítette a pályaválasztást. Ám gondolom, a neved legalább annyi hátránnyal járt, mint előnnyel. Mi szél sodort az óceán túlpartjára?
— Sok minden vitt Amerikába. Az egyik ok az volt, hogy gyerekkoromban amerikai zenét hallgattam, amit a szüleim „tettek a fejemre” fülhallgató formájában (Earth, Wind & Fire, Aretha Franklin, Chaka Khan). Aztán annyira afelé alakult ki az ízlésem, hogy később szerettem volna ilyen típusú közegben dolgozni, közelebbről megismerni azt; ehhez pedig fizikailag közelebb kellett mennem. Erre jöttem rá tinédzserkoromban, és így is tettem. A Zeneakadémia elvégzése után két hónappal repülőre szálltam, egy évet töltöttem a Berklee College of Music egyetemen, majd hamarosan egy munkalehetőséget kaptam New Yorkban, így átköltöztem Bostonból.

— Mit jelent neked az amerikai álom? Miként élted meg?
— Az amerikai álom egy összetett fogalom. Manapság már egészen mást jelent, hiszen a gazdaság visszaesése mellett méretében a szórakoztatóipar is lecsökkent a tizedére. Ráadásul a nyitott Európában már semmi sem fogja vissza az embereket, ezért a mostani generációnak már nincsen szüksége arra, hogy ilyen messzire menjen, mint én.
Szerintem az embernek azzal érdemes foglalkoznia, amit szeret, amiben hisz, mert csak az teheti boldoggá. Ha valamiről azt gondolom, úgy kell csinálni, annak utánamegyek. Azokat a dolgokat, amelyek érdekelnek, közelebbről meg kell, hogy vizsgáljam; és nincs az az erő, ami visszafogjon. [felnevet]

További fotókért kattints!

 — Számos, vagy mondhatni számtalan hazai és nemzetközileg elismert előadóval, világsztárral dolgoztál együtt, akik elismeréssel beszélnek rólad – legutóbb például Yanni kettőtök kiváló kapcsolatáról, illetve kompatibilis munkastílusáról. Kik keltik benned a legkellemesebb emléket?
— Yannival nagyon jó dolgozni. Ő egy hatalmas sztár; és az a vicces benne, hogy mindenhol a világon olyan kedvesen beszél rólam a médiában, amitől abszolút meg vagyok hatódva, de egyben illetődve is. Ritka ám az olyan csillag, amelyik egyrészt kellemes ember, másrészt hajlandó arra, hogy maga mellé emeljen, vagy megemlítsen másokat. A legtöbben inkább elöl állnak azt mondván, hogy ezt mind én csináltam, ami valahol érthető. Éppen ezért nem szoktam hozzá ehhez.
Aztán több olyan előadó is van, aki egy adott országban nagy sztár, és jóban voltunk (például Japánban Hiromi Go, vagy Törökországban Tarkan, de még sokan mások). Persze sok olyan van, aki jön-megy egy pillanat alatt, csak arra koncentrál, amit tennie kell, és rohan is tovább.

— Azon kevesek egyike vagy a szakmában, akinek rálátása van mind a hazai, mind a nemzetközi zeneiparra. Hogyan látod a magyarországi helyzetet felhozatal, trendek, versenyképesség tekintetében?
— A legnagyobb különbség a művészek mögött álló gépezet, mert Amerikában tízszer annyi ember segíti őket. A tehetség bőven megvan Magyarországon – nem csak a zenében, minden szinten. Sokszor kérdezik tőlem, mikor lesz egy magyar világsztár. Többek között akkor, amikor olyan team lesz mögöttük, mint amilyen a nagyobb országokban létrejön attól, hogy a piac is sokkal nagyobb. Amikor több százmillió embernek készítesz egy terméket, a várható profit is nagyobb; ezért több ember hajlandó arra, hogy rizikót vállaljon. Ugyanis ebben az üzletágban talán az egyik legnagyobb probléma a rizikófaktor. Ezért Magyarországon sokkal nehezebb az előadók dolga. Nagyon tisztelem azokat, akik ennek ellenére komoly eredményeket tudnak elérni. Gyakran látom, hogy nem kapnak elég elismerést, tiszteletet.
Minden hasonló méretű ország ilyesfajta szituációval áll szemben. Japánban szintén nagyon kevés lemezt adnak el, rengeteg az illegális letöltés. Nem számíthatnak egy sok százmilliós piacra; és egy japán előadót, akit a japánok szeretnek, nem fogják például a magyarok szeretni.
Ezen kívül ahhoz, hogy egy magyar énekesből világsztár legyen, nagyon fontos – egy külföldi számára emészthető formában – reprezentálnia Magyarországot; ha az meghallja a rádióban, akkor be tudja azonosítani az új, magyar slágert, ami valami más, ami nem olyan akar lenni, mint az amerikai, az angol vagy a német, hanem szintetizálja, majd hozzáadja a paprikát, a fűszert, azaz a helyi specialitást. Itthon annyiból is nehezebb, mert a magyar népzene felépítése nem igazán kompatibilis az angolszász zenével. Sokkal egyszerűbb az íreknek, a svédeknek, mert a népzenéjük nagyon közel van az angolszász zenéhez, amit popzenének hívunk. Ugyanígy a magyar nyelv ritmikája, tagolása, súlyozása merőben eltér az angolszász nyelvekétől, így egy adott dal hangulata mindig más lesz magyarul. Szóval meg kell találni azt a karaktert, amelyik valahogy passzol a magyar nyelvvel, és mégis kedves az angolszász zenéhez szokott fülnek. Ez egy nagy kihívás. Ehhez egy olyan géniusznak kell születnie, aki ezt át tudja hidalni úgy, hogy érezze ennek a hídnak mindkét végét. Különlegesnek, másnak kell lenni; mert ha például olyan vagy, mint az amerikai, akkor színtelen vagy, egy a sok közül, aki olyan, mint az amerikai sok ezer produkcióból egy.

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2011.12.04.]

(1. oldal)

következő oldal »