Beszámoló a Tankcsapda évzáró koncertjéről, azaz a Tankok elkerülték a 22-es csapdáját

A 2010-es, kissé didergős, szabadtéri évbúcsúztató buli után ismét a hagyományosnak mondható környezetben és időpontban, tehát a Főnix csarnokban és a két ünnep között fogadta hazai közönségét a Tankcsapda. Szívet melengető élmény volt, ahogy a 22 éves banda búcsúzott az óévtől. És persze nem csak a zárt csarnokban felvonultatott pirotechnika okán.

Menni, vagy nem menni...

... Évek óta ugyanaz a látszólagos dilemma. Fővárosi lévén nem magától értetődő, hogy ott tudunk lenni Debrecenben a sok szempontból ünnepi koncerten. De az már többször beigazolódott, hogy ha egy mód van rá, akkor le kell küzdeni a logisztikai nehézségeket. Tapasztalati úton igazolt, hogy még ha erőnek erejével kell is megmozdítani a bejglitől elnehezedett testünket, végül nem bánjuk meg a nagy utazást. Debrecenben minden kicsit más. Kezdve a Zöldfa koncert előtti barátságos hangulatától és áraitól egészen a csarnok atmoszférájáig.

Úton lenni boldogság?

Minden jóban van valami rossz. Jó, hogy a Tankok 9 óra után léptek csak színpadra, hiszen nem kellett korábban lelépnünk a munkából ahhoz, hogy biztonsággal letudjuk a kétszázegynéhány kilométeres távolságot, és még arra is legyen mód, hogy a kezdés előtt beleszívhassunk a Zöldfa már említett levegőjébe. Az még jobb, hogy a fiúk több, mint nettó két órát játszottak, igazán tartalmassá téve az estét.. Az ára mindennek csupán az volt, hogy nem volt alkalmunk a koncert utáni levezető beszélgetésekre és az elveszített kalóriák optimális beviteli forrásból történő pótlására. Szinte azonnal elindultunk hazafelé, de ezzel is csak 3 órakor kerültünk ágyba, így nem sok idő maradt a másnapi (aznapi) munka előtti relaxációra. Mégis azt mondom, ezen az estén (is) megérte 10 órából hatot úton lenni. Az égiek kegyelmére pedig nem panaszkodhattunk, hiszen az évszaknak megfelelő időjárási és útviszonyok mellett az említett arányok lényegesen rosszabbak is lehettek volna.

Eklektika...

...avagy: ebből is egy kicsikét és abból is egy kicsikét. Mielőtt megijedne a kedves olvasó, hogy a Főnix csarnok építészeti sajátosságait elemeznénk ebben a részben, megnyugtatom, hogy az alcím csupán Lukács Lacinak a koncerten elhangzott egyik első mondatára utal, miszerint ezen az esten a sokféleség jellemzi a felcsendülő repertoárt. Ő valahogy úgy fogalmazott, hogy lesznek régi és újabb, gyorsabb és lassabb, lágyabb és keményebb, érzelgősebb és brutálisabb, elgondolkodtató és átmozgató, jobb és rosszabb (?) nóták. Nem egyetlen gondolatmenetre vagy életérzésre fűzték fel a számokat, nem nyersebb, punkosabb, klub jellegű koncert anyagát rakták össze, nem is best-of válogatással vagy slágerparádéval készültek. Egyszerű csemegézés volt ez, immáron 22 év terméséből szemezgetve.

Szinte a szó szoros értelmében éreztem a vérem felpezsgését az intro másodpercei alatt. A felvezetés sem hosszában sem megkoreografáltságában nem volt versenyképes mondjuk egy Rammstein vagy egy Maiden koncert kezdésével, de hangulatában és célszerűségében nem hagyott kivetnivalót maga után. És mégiscsak életszerűbb volt e környezetben, mint ha Náray Erika búgó hangon kérte volna a kedves közönséget, hogy kapcsolják ki mobil telefonjaikat és foglalják el helyeiket (a táncparkett kiszemelt négyzetméterein), mert mostmáraztántényleg kezdődik az előadás. Kezdődött. Méghozzá azzal, hogy Lukács Laci letette a 2007-ben nyomtatott névjegyét (Nevem rock) az asztalra, a folyamatos delíriumban lévő örök bizonytalanoknak illetve a csupán éjszakai pihenőjük idejére fedél alá húzódó kamionsofőröknek jelezvén, hogy nagyjából mire számíthatnak a soron következő bő két órában.

Csatlakozz, ha szereted a zenét.

Nyomatékosításként – vagy direkte az én kedvemért - rögtön ezt követően feltálalták az „áldozati” Bárány-t. Az összeesküvés-elméletek legdurvább darabjait is megszégyeníteném, ha azt mondanám, az ugrás a 10 évvel korábbi album (Connektor, 1997) második számához nyilvánvaló utalás a hosszúra nyúló válságra, és az ennek hatására lassan eluralkodó pesszimista légkörre azzal, hogy a karácsonyi hangulatból alig felocsúdott közönséget azonmód átköti (éééérted??? Connektor... éééérted!!!) a Húsvét misztériumába.. Persze ez egy baromság. Viszont a szám nekem olyan, mint California. Über alles. :-)

Nincs baj, se zaj

Ezek után a srácok szisztematikusan beváltották az ígéretüket, és kaptunk hideget, meleget egyaránt. Sokadszor is megállapíthattuk, hogy akármilyen gazdag a track lista, minden koncert után van mit válogatni hazafelé a CD lejátszóba a kimaradt kedvencekből. Ezúttal, ha jól figyeltem, két albumot egy az egyben is hallgathattunk az úton (Baj van, Ha zajt akartok), hiszen ezekről nem hangzott el egyetlen szám sem. A legújabb (vagy fogalmazzunk inkább úgy, a legutolsó) stúdióalbum is mérsékelten képviseltette magát a válogatásban. Csupán a Köszönet doktort nyomták le a fiúk, ezzel is egyértelműen a lassan kritikussá váló honi orvoshiányra, a rezidensek letétbe helyezett felmondásainak kérdésére reflektorozva. Vagy nem. :-)

Ha ilyen baromságokat nem is látunk bele sem a koncert anyagának megszerkesztésébe, sem magukba a számokba, akkor is figyelemreméltó, hogy a legtöbb Tankcsapda nóta - datálódjon az a kilencvenes évek elejéről, vagy az ezredforduló utáni évekből – keveset vesztett aktualitásából. És ezzel nem azt szeretném mondani, beállván a szinte hivatásból negatívok egyre bővülő táborába, hogy Rohadt a hely vagy hogy Nekem már tényleg nem kell semmi. (Aki nem vak, úgyis látja, mi a lényeg. :-) Inkább csak arra célzok, az a rock and roll (vagy mondhatjuk nyugodtan, hogy punk & roll), amit a Tankcsapda közvetít számunkra, tényleg örök. Talán ez is a népszerűsége egyik oka. Általa mi, akik átitatódunk vele, hasonlóan kortalannak érezhetjük magunkat. Percekre, órákra, egy koncert erejéig, vagy évtizedekig, ez már rajtunk múlik. Ezért taposhatott most is egy, hatvanas éveihez igan közel járó hölgy a küzdőtéren a lábamra, pár perccel később, egy pogóérett szám során pedig egy olyan kislány köszönt be könyökével a hatos és hetes bordám között (irgalom nélkül :-), aki még biztos nem vásárolhatna legálisan szeszesitalt vagy dohányárut. A sokféle és sokszínű szám között nekem ezen az estén a Lopott könyvek kapta (lopta) el leginkább a hangulatomat, a Szappanopera volt az, amin a leginkább meglepődtem (régen hallottam, és nem is gondoltam volna, hogy szeretem, ahogy az is hihetetlen, hogy lassan 8 éve, annak, hogy vadonatúj Tankcsapda felvételként ízlelgettem...) és az aktuális kedvencem az Az utca túl oldalán volt. Utóbbit nem is tudom, hallottam-e valaha koncerten, de az biztos, hogy most nagyon egymásra találtunk.

Képtelenség

A színpadkép a két roncs autóval (amelyek a Rohadt a hely során tovább amortizálódtak) alapvetően nem volt rossz, de azt nem állítom, hogy komolyabb rácsodálkozásom lett volna (ahogy arra lehetett precedens korábbi évek nagy koncertjei során). Csak az a kivetítő a színpad felett... „Csak azt tudnám feledni!” Ezúttal nem mondhatom, hogy az egyszerűségében nagyszerűség lakozott. Inkább azt érzem, gazgagabbak lettünk volna a hiányától. Vagy legalább az állóképeket, grafikákat kellett volna mellőzni, és pusztán a kamerák képeinek kivetítésére szorítkozni.

És amiért azt mondtam, a Tankcsapda láthatóan elkerülte 22 éves korának lehetséges buktatóit, az a tény, hogy jól érzékelhetően eszük ágában sincs szimulálni és szerencsére a leszerelés gondolatával sem foglalkoznak. Fejes pontos, precíz és kizökkenthetetlen bio-metronómként továbbra is megbízható háttere, alapja a triónak. Cseresznye mostanában többet és jobban cizellálja a zúzást, mint valaha (ez persze abszolút szubjektív, számadatokkal nem alátámasztható észlelés), Lukács pedig Lukács. Szív és lélek. Még mindig nem valószínű, hogy továbbjuthatna bármelyik tehetségkutatónak nevezett zenei vetélkedés megyei selejtezőjéből, de azt már többször tapasztalhattuk, hogy ott a valódi egyéniségek komoly hendikeppel indulnak, és sose cserélnénk le Lacit egy rakás Megasztárra sem. 

Továbbra is azt éreztem, nagyon együtt vannak a fiúk, nagyon szeretnek otthon játszani, nagyon szereti őket a Főnix közönsége (akik között állításuk szerint ezen az estén nem is volt debreceni, hiszen amikor Lukács megkérte, tegye fel a bal kezét aki a városhatáron kívülről érkezett, jó néhány ezer kéz emelkedett a levegőbe). És hogy ezek alapján mit remélhetünk a 2012-es évtől? Mindenki vár valamit... A legtöbben egy új stúdió-albumot... Ami egy újabb megnyilvánulása lehet annak, hogy a Tankok kikerülnek minden csapdát és tovább dübörögnek, immáron Michael Jordan legendás mezszámát festvén járművükre...

(By the way: tudtátok,hogy a Chicago Bulls legendás játékosa két nappal Lukács Laci előtt ünnepli születésnapját? És gondoltátok volna, hogy éppen öt évvel idősebb Lacinál? Mindig mondtam, nem csak a Puffin lekvár adhat erőt és mindent lebíró akaratot. Valami hasonlóra képes a sport és a rock is...)

- Balázs András -
 
Hogyan érezted magad a Tankcsapda 2011. december 27-én tartott debreceni koncertjén? VOKS LENT!

[2012.01.09.]