"Nem szeretem a felhajtást" - Horváth Attila az életmű koncertről, jegyek itt

A szövegíró.

- Hogyan kezdődött?

- Úgy tizenkét éves lehettem, amikor a beatzene egyik napról a másikra világszenzációvá vált – mondja Horváth Attila. – Üvöltöztük az angol szövegeket, anélkül, hogy értettük volna. Gyanítottam, hogy valamiről mégis csak szólhatnak, nekiláttam fordítgatni. Versíró emberke voltam, szakmailag is érdekelt a dolog. Amikor már jó sok szöveget lefordítottam, feltűnt, hogy rólam szólnak... S rájöttem, hogy nekem is dalszövegeket kell írnom versek helyett: arról, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, milyennek látjuk a világot, miképpen viszonyulunk egymáshoz. Mindezt persze költőien is meg lehet fogalmazni, de igazán akkor érhet célba, ha a lehető legegyszerűbben mondom el. Természetes és hiteles módon.

- Kizárólag angol szövegek hatottak rád? Negyven évvel ezelőtt már sok zenekar énekelt magyarul.

- Elsősorban Bródy János hatott rám. Az ő nagy találmánya volt, hogy az akkor még korosztályos zene a fiatalok nyelvén szólaljon meg, mivel a korábbi táncdalok valami késő romantikus álköltőiséggel, azaz nem létező nyelven beszéltek. Ő tanított szövegeivel arra is, hogyan kell úgy fogalmazni, hogy a rocktól rettegő hatalom ne vegye észre, mit akarok mondani, a közönség mégis megértsen. Rajta kívül Demjén Rózsi hatott rám, laza életszemléletével, valamint hogy pontosan tudta, a nóta mely részein kell elhelyezni a legfontosabb gondolatokat. Azóta is sok jó szövegíró munkáival találkoztam, ám miután kialakítottam saját stílusomat, s tudtam, merre akarok menni, már nem tanulni akartam tőlük, hanem egyszerűen csak örülni annak, ha jókat írtak.

- A rendszerváltáskor több, addig virágnyelven fogalmazó szövegíró érezte úgy, hogy kihúzták lába alól a talajt. Öröm volt, hogy megszűnt a cenzúra – de hogyan tovább, miről fognak szólni ezután a dalok?

- Nekem nem volt ilyen gondom, addig is igyekeztem szókimondóan fogalmazni. A hetvenes évek második felétől már egyértelműbb szövegeket is lehetett írni, csak vigyázni kellett, hogy a határt ne lépje át az ember. Addig viszont mindig elmentem. Ráadásul már a Taurus, de leginkább a Piramis időszakában kitaláltunk egy trükköt: ha éreztük, hogy egy dal problémás lehet, két változatban írtam meg a szöveget. Volt az igazi, a másikban pedig elhelyeztem olyan sorokat, amiket biztosan nem engednek át. A cenzorok természetesen kaptak rajtuk, mi pedig azt mondtuk, jó, átgondoljuk a dolgot. Azután beadtuk az igazi szöveget, és az átment minden probléma nélkül. Plusz még azt a benyomást is keltettük, hogy velünk lehet értelmesen beszélni – és máris nem vizsgálták olyan szigorúan a további munkáinkat.

Egyébként én rendszerektől függetlenül mindig törekedtem arra, hogy dalaimnak több rétege, több értelmezése legyen az elsődleges jelentés mögött. Hogy azután a hallgatónak melyik mond valamit, melyik érinti meg, az már az ő dolga.

- Ám előbb az előadókat kell megérinteniük. Maradéktalanul visszakapod tőlük, ahogyan benned szólalnak meg a szövegek?

- Igyekszem visszakapni... Ott vagyok a dalok felvételénél, s általában elfogadják észrevételeimet a zeneszerzők, az énekesek. Ez nem hiúság, nem hiszem, hogy mindent tudnék, főleg mindent jobban – inkább arról van szó, hogy mire elkészül a szöveg, addigra már enyém is a dal, belém ivódik minden egyes hang. Ha az előadó máshogyan értelmezi vagy hangsúlyozza, elmondom, én hogyan gondoltam. Kivéve persze, ha ezzel gazdagítja a dalt.

- Mennyire vagy benne te magad a szövegeidben?

- Teljesen. Csak úgy teszek, mintha nem én lennék bennük... Fontos a kötelező empátia, hogy az énekestől legyen hiteles a dal. Ehhez ideális esetben jól kell ismernem őt, illetve természetesen vannak szakmai fortélyaim és trükkjeim. Mert a szövegírás is mesterség, rengeteg tanulás és munka kell hogy legyen mögötte. De ez nem panasz, mert minden pillanatát élvezem. És minden pillanatát meg is szenvedem... 

[2012.04.26.]