Művészetet csinálni a szakmából - Exkluzív beszélgetés Micheller Myrtillel

Micheller Myrtill és zenekarának hiánypótló, Swinguistique című albuma – egy különlegességekkel fűszerezett koncert keretében – április 11-én kerül bemutatásra a MOM Kulturális Központban. A koncert előtt Myrtill őszintén vall erős, gyerekkori vonzódásáról, vágyairól és természetesen az éltető energiáról, a zenéről…

Mi a közös a tökéletes hangú pacsirtában és a fekete áfonyában? Micheller Myrtillen kívül igazán semmi. Ez a kapocs azonban olyan erős, mint az égboltot a vállán tartó titán, Atlasz.
Generációjának talán legképzettebb és legkifinomultabb énekesnője a dzsessz, a szving és a francia sanzonok világát ötvözve hiánypótló albummal örvendezteti meg közönségét, valamint az említett műfajok szerelmeseit.
Az ötletesen Swinguistique-re keresztelt dalcsokor április 11-én, a MOM Kulturális Központban – különleges betétekkel díszítve – kerül átadásra az örökkévalóságnak.

Ám, mielőtt átengednénk magunkat a lüktető zene és a mély érzelmek varázsának, üljünk le egy kávé és sütemény mellé beszélgetni Myrtillel

– A Swinguistique kinek a fejéből pattant ki? Mit fejez ki? Milyen életérzés kötődik ehhez?
– Nagy szeretek a szvinget énekelni és természetesen kedvelem a szvinget játszó muzsikusokat is. Egyik ágát, a gipsy swinget – amellyel én is most ismerkedtem meg behatóbban – Jean „Django” Reinhardt, francia gitáros népszerűsítette a világháborúk idején. Az amerikaiak elhozták magukkal a zenéjüket, amit az európaiak is elkezdtek játszani, de nyilván másképp. Nagyon lüktető, vidám, pozitív töltésű világot közvetített Django, bár a vokális zene nála nem kapott hangsúlyt. Kíváncsi voltam, énekelve miként lehet ezt összehozni. Úgy, hogy nem az ő dalait, de azt a hangulatot összeillesztjük olyan muzsikákkal, amelyek erre alkalmasak. Mivel jellemzően francia műfajról beszélünk, sok kortárs francia előadó (pl. Dany Brillant, Zaz) dala, egy-két klasszikus sanzon, illetve – annak érzékeltetésére, hogy nem francia találmányról van szó – néhány amerikai örökzöld került bele a repertoárunkba.
Ehhez szerettem volna találni egy gyűjtőnevet, ami kifejezi, hogy szvinges, amiben kicsit benne van a franciaság is. Mivel Django-nak volt egy Jazzistique xímű lemeze, erre asszociálva született meg a Swinguistique mint kifejezés. Ez egy nem létező szó, viszont mindenre utal, ami ebben fontos.

– A francia nyelv milyen helyet tölt be az életedben?
– Gyerekkorom óta furcsa vonzódásom van a francia dolgokhoz, így a nyelvet már középiskolásként elkezdtem tanulni, később aztán diplomát is szereztem belőle. Azonban évekig nem igazán volt alkalmam használni, hiszen a dzsessz nyelve az angol; ezért örülök, hogy most a dalok által újra visszajönnek az emlékek. Ráadásul a magyarnál sokkal jobban szvingelhető nyelv. Ez egy érdekes kísérlet, amiből úgy érzem, jól lüktető zene lett.

– Hogyan állt össze ezekből a profi muzsikusokból álló zenekar?
– A Swinguistique nekem a sorban hetedik lemezem. Az elsőtől kezdve – a ritmusszekció változott időnként – a fontos hangszereken mindig is Révész Richárd (billentyűk) és Pintér Tibor (gitár) voltak a segítőim. Velük mind zeneileg, mind emberileg nagyon jól megtaláltam a közös hangot, és úgy érzem, kifogyhatatlanok a tartalékaink. Mindig valamelyikük hangszerel. Az új lemez annyira az akusztikus gitárokra épül, hogy ezen most nem szerepel zongora.
Ez a formáció az elmúlt év nyarán állt össze a Budavári Borfesztiválra kapott felkérés nyomán. Eredetileg gondolkoztam azon, melyik legyen az a jellemző hangszer (pl. harmonika), amelyik ezt a zenét pikánssá tudná tenni; végül azonban Tibivel – mivel a duó kapcsán is annyira jól és egyenrangúan tudunk együtt dolgozni – abban maradtunk, hogy ezt a csapatot kvázi két frontemberesre formáljuk, amit egy trió – Pintér László gitáron, Sárkány Sándor bőgőn, illetve Gálfi Attila dobon – kísér.

– Magánemberként milyen zenét hallgatsz?
– Most egyfolytában a készülő lemez dalait hallgatom. Ezt félretéve, most már, hogy az énekléssel igen régóta foglalkozom, és fontos volt nekem megtanulni ezt kényelmesen és jól csinálni ahhoz, hogy élvezetet, örömet okozzon hosszú távon, ezért hallgatni is olyanokat szeretek, akikben ez köszön vissza, akikből tudok meríteni, illetve amik alátámasztják, hogy ennek az egésznek mi az értelme: hogy az ember akkor képes művészetet csinálni a szakmájából, ha általános emberi érzelmeket tud közvetíteni, kommunikálni.
Énekesként ez sokszorozottan fontos, hiszen nagyon konkrétan szavakkal, hanglejtéssel, megnyilvánulással próbál érzelmeket kiváltani a hallgatókból. Ma már a látvány és a show ezt sokszor elviszi, és megfeledkezünk arról, hogy a hangnak önmagának is képesnek kell lennie ezt kifejezni. Én inkább azokra az előadókra vagyok kíváncsi, akik tudják, hogyan hassanak. Válogatás nélkül például Ella Fitzgerald és Natalie Cole bármelyik anyagát meghallgatom, de Michael Bublé is nagyon színvonalas előadást nyújt.

Nézd meg a Swinguistique első kivonatát, a Je dis non című dalból, a fotózáson készült werkfilmet!

– A szórakoztató zenélésen felül beleolvashatunk-e valamilyen népművelő szándékot is eme hiánypótló lemez elkészítésébe?
– Ennek nagyon örülnék, bár elsősorban nem ezzel a céllal készült el. Az első mindig az, hogy megtaláljam benne az örömömet, illetve hogy az, amit csinálok, szórakoztatni tudjon. Itthon az angolul megszólaló zenét ma már sokan befogadjuk, a franciában eleinte annyira nem voltam biztos. Azonban az elmúlt fél évben – amióta aktívan koncertezünk ezzel a produkcióval – kaptam olyan visszajelzéseket, miszerint ez olyan jó, hogy szeretnének megtanulni franciául. Tulajdonképpen van egy ilyen hatása, amire nem készültem rá, de ha jól csináljuk, ha eljut az emberekhez, lehet, ezt is kiváltja belőlük. Van egy pikáns hangulata; sokan nem értik, nem beszélik, de valamilyen pozitív érzelmet (romantika, dallamos szentimentalizmus) kötnek hozzá.
Volt, aki a borfesztiválos fellépés után azt mondta, minden nagyon jól összeállt (nyári meleg szeptemberben, gyönyörű naplemente a Budai Várban, klassz zene, finom borok), már a giccs határát súrolta, de valami nagyon jól.
Persze meg kell találni a megfelelő helyszínt is: szerintem ez a műsor kifejezetten fesztiválokra és kis klubokba való, vagy emberközeli helyekre, vagy ahol nagyon el akarjuk engedni magunkat. Ehhez képest csinálunk egy nagykoncertet április 11-én a MOM Kulturális Központban, amit próbálunk olyan oldottá tenni, mint amilyen hangulatot a zene sugall. Ebben különleges vendégek lesznek segítségünkre: egy-két számot táncbetétekkel fűszerezünk meg, illetve egy plusz hangszerrel egészül ki a zenekar, Frankie Lato fog hegedülni. Ő a Django-val együtt szvingelő Stéphane Grapelli kedvenc tanítványánál tanult Párizsban.

– Makulátlan profizmus, hitelesség, magával ragadó báj, a műfajhoz tökéletesen illő hangszín teszik kerek egésszé a produkciót; nem találni rajta fogást. Mi a titkod?
– Annak persze nagyon örülök, ha ezt gondolod, de én azért tisztában vagyok a hibákkal, látom, hova tovább. A pályám elején elég sok nehézséggel kellett szembenéznem az éneklés, a zárkózottságom terén. Nagy utat kellett megtennem. Szerintem ez csak úgy sikerülhet, ha az ember tudatosan eltervezi, mit akar, és pontosan megnézi, ehhez mit kell cselekednie. Tulajdonképpen ez a titok: cselekedtem. Közben kaptam segítséget abban, hogy mit és merre. Eleinte nyilván féltem a változástól, ám az első pozitív visszajelzések tovább bátorítottak. A mai napig úgy érzem, hogy van miben fejlődni, hiszen ez az élet lényege. A személyiségem fejlődésével az éneklésem is fejlődik, ami számomra lemezről lemezre nyomon követhető.
Ha olyan szemszögből nézzük, ahonnan te mondod, azaz nem lehet rajta fogást találni, akkor már talán elért egy professzionális szintet. Zeneileg nem vagyok kikezdhetetlen, de szeretném, hogy az az irány, amit kommunikálok, örömet okozzon, érzelmet fejezzen ki, hiteles legyen. Másrészt nagyon szeretem, amikor valaki a bájával megmosolyogtat, elolvaszt; ezért gondoltam ezt beleépíteni, mert egyrészt jobb ilyen embernek lenni, másrészt el tudom érni azt a hatást, ami mindig is a szándékom volt.

– Miben szeretnél még fejlődni?
– Színesedni szeretnék. Annyi mindent nem próbáltam még ki, van számos ismeretlen terület. Szeretnék új ötleteket kapni magamnak azért, hogy más dolgokért is lelkesedjek. Emberileg, lelkileg szeretnék fejlődni, illetve abban, hogy – az eddigi egy-két dalszöveget leszámítva – az önkifejezésem zeneileg is manifesztálódjon saját alkotások formájában.

– Párizson kívül mi ér meg még számodra egy misét?
– Franciaország bármelyik része. Valamiért azt gondolom, hogy nekem kellene még ott élnem egy kicsit, talán az időskori éveimben… Szeretnék a francia vonzódásom végére járni. Azt hiszem, valamilyen hatások várnak rám, amelyeket máshol nem fogok tudni megtapasztalni.
Nagyon izgat még a tanítás. Erősen működik bennem, hogy átadjam azt a tudást, amit megszereztem. Érdekel, hogyan tudom másnak megadni azt a segítséget, amit én is megkaptam.

– Mire számíthat az áprilisi lemezbemutatóra ellátogató közönség? Készültök-e valamilyen különlegességgel?
– Lemezbemutató koncert lévén számunkra maga a lemez lesz a különlegesség. Úgy éreztem a felvételek alatt, hogy ez alkalommal sikerült leginkább megteremteni azokat a körülményeket, hogy a legjobban tudjak énekelni; megértettem a kapkodás- és stresszmentes munkafolyamat jelentőségét.
Elkezdett érdekelni a szving tánc is, amelyet a táncos vendégeink fognak bemutatni, és ami nagyon összeegyeztethető ezzel a stílussal is. Némi szerephez természetesen én is jutok a koreográfiáikban.
A közönség egy nagyon jó hangulatú, nyitott, vidám energiákkal teli estére számíthat, ahol – annak ellenére, hogy az egész produkciót áthatja a szving lüktetése – lesznek érzelmileg elég változatos, könnyed és mély megnyilvánulások, bár mégis zenei egységet alkotnak. A stílus a kicsit fűszeres, pregnáns kíséret mellett nagyon sok virtuozitásra, érzelmi hullámzásra ad lehetőséget a szólistáknak. Jó kettősség uralja: feszes, de mégsem kötött.
Mind az öten nagyon élvezzük, amit csinálunk, lubickolunk benne, és sokan mondják, hogy ez lejön a színpadról. Nem is tudom ezt elképzelni másképp.

- Aigner Ivan -

[2012.04.08.]