Fémszínű varázslat az Arénában- Budapesten járt a Nightwish
Nem ez volt az első Nightwish koncert, amin ott voltam, de nem azt kaptam, amit az eddigieknek megfelelően vártam. A tökéletes, CD minőségben visszaadott dalok hangzása a régi maradt. Nem, ez nem negatív csalódás volt: inkább csak megleptek az élménnyel. Talán az új album stílusa miatt, de határozottan elvarázsoltak. Miközben egyszerre voltak lágyak és kemények, szenvedélyesek és szelídek, magukkal rántottak saját birodalmukba, és bábként mozgatták és rázták az egész közönséget, velem együtt.
Kapunyitáskor a szállingózó embereket a német Eklipse fogadta. Hasonló formációra kell gondolnunk, mint az Apocaliptyca, bár a négy hölgy közül ketten hegedűn, egyikük csellón, míg a negyedik tag mélyhegedűn játszott. Ismertebb pop és rock dalokat ültettek át vonósokra. Nem tomboltak féktelenül, zenéjük kellemes háttérzenének bizonyult az első sörök elfogyasztásához.
Az őket követő finn Battle Beast már sokkal jobban megmozgatta a közönséget. Az együttes énekese nő volt – amire sokan rácsodálkoztak, mikor a férfias, iron maidenes hangszínét összevetették a külsejével. A buli elkezdett beindulni: az Enter The World of Metalhoz a nézők többsége harsogva csatlakozott.
A levonuló előzenekar után a színpad elé egy szakadt lepedőcsíkokból álló függöny hullott. Némi várakozás és feszültségkeltés után a hasítékok mögött felcsendült az Imaginaerum nyitószáma: felhúzták a kurblit, és a szalagokon kirajzolódott egy hintaszék árnyéka, melyben ülve egy idős ember (Marco Hietala) elregélte számunkra a Taikatalvi-t. Ezt követte a Storytime, amellyel elkezdték finoman, de határozottan kibontani a közönségben lüktető feszültséget – majd a Wish I Had an Angel alatt már mindenki elvesztette a fejét.
Ezt követte az Amaranth – majd megint egy dal az új korongról: a Scaretale. Anette Olson kezdeti bizonytalan intonálása eddigre teljesen eltűnt, tisztán és hűen játszotta el az őrült boszorkányt, aki bármelyik pillanatban megehet minket. A fokozódó hangulatot a Planet Hell tüzelte tovább, majd mintegy apró finomításként érkezett a Slow, Love, Slow. A billentyűs, Tuomas Holopainen lágy futamai kiválóan illettek Anette füstösebb hangszínéhez. Majd újra felráztak minket: következett az I Want My Tears Back, melynek az instrumentális részén Marco elkiáltotta magát – ’dance!’ És hogy teljes legyen a táncérzet, Tuomas némi mulatósmetált is belecsempészett pár akkordba.
Ismét visszanyúltak, ezúttal alaposan – a Come Cover Me-vel örvendeztetve meg a közönséget. Ezt követte a The Crow, The Owl And The Dove, és a The Islander, melyekben a banda kiegészült Troy Donockley-vel, aki ezek mellett több szám alatt is kísérte őket: többek közt vokálozott, skótdudán játszott, és ha jól vettem ki, esetenként valamilyen furulyát is használt. Ezután felcsendült a Nemo is, egészen új, lírai megfogalmazásban. A basszust minimálisra vették, Anette hangjának szinte egyetlen támasza Tuomas volt.
A Last of The Wilds következett – Anette pihenhetett, Troy ismét brillírozhatott. Az eksztázis csúcsára megérkezett a Ghost River és a Dead to The World, amitől a közönség ismét teljesen megvadult. Az Over The Hills and Far Away-ben Tuomas átadta szólóját Troynak, aki fesztelenül, bátran ki merte használni a hirtelen jött lehetőséget. Némi szünet és levonulás után – nem is volt ez az epizód annyira ’leléptünk és nem is jövünk vissza’ élmény – Sibelius Finlandiájával tértek vissza, majd a Song of Myself következett, elhagyva az utolsó, szöveges részt. Zárásként a Last Ride of The Day rázta még fel egy utolsó, őrült tombolásra a tömeget, majd az albumot összegző ’nyitány’, az Imaginaerum alatt – tűzijáték és villódzó reflektorok fényében elköszöntek és meghajoltak a tagok.
Persze minderre a meseszerű élményre valahol számíthattunk, hiszen a novemberben megjelent Imaginaerum nem pusztán egymástól független dalok gyűjtőhelye, hanem egy idén megjelenő film alapja, amellyel egy varázslatos, ám néhol rémséges álomba kalauzolnak el minket. Még ennek ellenére sem próbálták csak az új albumra és a fantáziavilágukra fektetni a hangsúlyt: bár a korongról csupán két dalt nem játszottak el, ügyesen fűszerezték a koncertet régi nagy klasszikusokkal, amivel tökéletessé tették az estét. Nem, nem erre számítottam. Még mindig képesek felülmúlni önmagukat – és újabb és újabb csodát tudnak mutatni mindenkinek, aki engedi.
Hírek
