"A mából próbálom kihozni a maximumot " - Művészportré Vörös Nikolett énekesnővel
A fiatal énekesnővel Tamás István az Amerikai - Magyar Hírújság főszerkesztője beszélgetett.
Niki Esztergomban született, zenei tanulmányait már kislány korában egy kitűnő ének – zenei általános iskolában kezdte, majd a városi zeneiskolában folytatta zongora szakon. Kiváló énekhangjának köszönhetően, alig 13 évesen tagja lett az esztergomi Balassa Bálint Felnőtt Vegyes karnak. Tini lányként nagy vágyat érzett a Színművészeti Egyetem musical szakára, azonban érdeklődése egyre inkább a jazz felé fordult. Jazz - ének tanulmányait a budapesti Erkel Ferenc Zeneiskolában Hunyadi László, és Halkovics Ágnes tanítványaként kezdte el.
- A gyerekkorod, csak a tanulással telt el, vagy azért volt időd a játékokra is?
- Igen nyüzsgő gyerek voltam, imádtam kipróbálni magam mindenben, ami érdekelt, és amire lehetőségem volt. Sportoltam, zeneiskolába jártam, kórusokban énekeltem. Számomra viszont ezek mind szórakozásnak minősültek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert szüleim semmit nem erőltettek rám, mégis engedték, hogy bármibe „belekóstoljak”, amihez kedvet érzek. Persze mindaddig, míg ez a tanulás rovására nem ment. Így a sok, sok elfoglaltságom -
nak köszönhetően a tanulásra is alig maradt időm. Persze azért játszottunk sokat, két tesóm van, nem unatkoztam sosem otthon sem.
- Már egészen kicsi lányként vonzódtál a zenéhez és szerettél énekelni. Visszaemlékszel még rá, hogy mikor volt az első olyan fellépésed, amikor tudatosult benned, hogy énekesnő leszel?
- Azt hiszem egészen kislány korom óta, éreztem, hogy zenével fogok foglalkozni. Emlékszem egyszer Halász Juditot hallgattam, és vele együtt énekeltem. Akkor arra gondoltam milyen jó volna felnőttként gyerekeknek énekelni. Később, amikor kamaszodtam, a Színművészeti musical szakára készültem, de hamar rájöttem, hogy a próza, a szavalás nem az én műfajom, így a közelébe se mentem. Talán azt éreztem, hogy színpadon szeretnék lenni, de hogy milyen minőségben, azzal még nem voltam tisztában. A gimiben zenekart alakítottunk, játszottunk iskolai bulikon, a barátaim is többnyire zenészek voltak, állandóan énekeltem, zenekarban, kórusban, otthon és mindenhol. Ettől függetlenül sosem kerestem művészeti iskolákat, mindig teljesen hétköznapi terveim voltak. Úgy gondoltam, bármibe is kezdek, a zene úgyis velem marad mindig. Jól igazolja ezt az a döntésem is, amit akkor hoztam, amikor tanítóképző főiskolára mentem gimnázium után. Nem ének szakra jelentkeztem, hanem testnevelésre.
- Miért pont a testnevelés szakra jelentkeztél?
- Hogy miért? Fontosabbnak tartottam, hogy a sport ne tűnjön el az életemből. Atletizáltam kb.8 évig, hiszen abban biztos voltam, hogy zenélni mindig fogok. A sors később úgy hozta, hogy anyagi okokból fel kellett függesszem a tanulmányaimat 3 év után. Ekkor Budapestre költöztem, dolgoztam, és mellette felvételiztem az Erkel Ferenc Zeneiskola jazz tanszakára. Ekkor kezdődtek jazz zenei tanulmányaim. Hiába a sok unszolás tanáraim részéről, hogy jelentkezzek a Zeneművészetire, nem éreztem szükségét annak, hogy a szakmámmá váljon az éneklés. Egyszerűen a részem volt, mindig is énekes voltam legbelül, nem vágytam nagy karrierre, egy zenekar, egy jó kórus elég volt.
- Ez az időszak hozott valami változást az életedben?
- Igen! Érdekes állomás volt az életemben, amikor Veszprémbe csalt a szerelem. Négy évig éltem ebben a csodálatos városban. Kaszinóban dolgoztam, próbáltam hétköznapi életet élni. Közben rendszeresen feljártam Budapestre, énekórákra. A Postás zeneiskola 4 éve után lettem Winand Gábor tanítványa. Ekkor csupán egy énekóráért utaztam heti 4-5 órát Veszprémből. Csodálkoztak a kollégáim, honnan az energia, és miért csinálom. De nekem ez teljesen természetes volt, ez volt a kapocs, ami nem engedett teljesen kiszakadni a zenéből. Teltek az évek, és egyik nyáron részt vettem a Lamantin Improvizációs táborban, Szombathelyen. Csodálatos élményben volt részem, hatalmas inspirációt kaptam, nagyszerű zenészekkel, művésztanárokkal ismerkedhettem meg. Az alatt az egy hét alatt többet tanultam, mint az összes addigi zeneiskolai években összesen. Furcsa, egyben megdöbbentő volt haza térni. Úgy éreztem ott, Szombathelyen voltam „otthon”, az volt az én világom. Ekkor döbbentem rá, és ekkor vált egyértelművé számomra, hogy énekesnő vagyok, hogy zenészek közt szeretnék élni, azt akarom, hogy mindig egy karnyújtásnyira legyek a zenész közegtől, és első sorban arra, hogy zenésszé szeretnék válni. Szakítottam hát veszprémi életemmel, felköltöztem egy pici albérletbe Budapestre, és teljes energiámmal oltottam az elmúltévek, okozta szomjamat, napi 6-8 órákat gyakoroltam, tanultam, és készültem a Zeneművészeti Jazz tanszak felvételire. Csodálatos év volt, nem éreztem megerőltetőnek!
- Az általános tantárgyak mellett neked mennyivel jelentett plusz időráfordítást az ének – zenetanulása?
- Zeneszerető családban nőttem fel. A hétköznapok állandó része volt a zene. Ha éppen nem hallgattuk, akkor mi magunk énekeltünk. Édesanyám pici korom óta énekekkel kísérte minden tevékenységünket. Nagyszerű volt! Gyakorlatilag Ő volt az első énektanárom. Ha megtetszett egy dal, amit énekelt nekem, megtanította, és addig gyakorolta velem 4-5 éves koromban, amíg tökéletesen nem énekeltem el. Kazettára is vettük, hogy halljam hol, és miért kell kicsit jobban kinyitni a számat, vagy tisztábban intonálnom. Hatalmasakat nevettünk közben! Gyakorlatilag ezek az első felvételeim. Az ének-zene tanulás így az életem részévé vált, nem éreztem sosem, hogy megerőltető lenne, vagy időt csenne el tőlem, vagy a játék-időből.
- A tanáraid kivétel nélkül neves művészek. Megemlíteni is nehéz lenne most a sok kiváló zenészt, művésztanárt. Megosztanád egy pár kiválóság nevét az olvasókkal?
- Ez így igaz, ahogy mondod, „megemlíteni is nehéz lenne”, hiszen nagyon sokan vannak. Van köztük olyan, aki lehet nem engem tanított, de elhangzott egy-egy olyan mondat, olyan tanács tőle, ami meghatározó volt számomra, és előre vitt az utamon. Az énektanáraim, Lakatos Ágnes, Winand Gábor, Berki Tamás, Holczer Irma, mindannyian más karakterű, nagyszerű művészek. Sokat tanultam a zenekari gyakorlatok alatt László Attilától, és Regős Istvántól, akik olyan iránymutatást adtak az együttes zenéléshez, hogy mára képes vagyok egy zenekar irányítására, koordinálásra. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen sok nagyszerű embertől tanulhattam, és egyengették az utamat.
- A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakára jártál. Itt, hogy érezted magad és milyeneredménnyel sikerült a diplomát megszerezned?
- Gondolhatod! Hát nem volt könnyű menet. Egyedül éltem, magamat tartottam fenn, amikor felvettek az egyetemre. Senkinek sincs egyszerű dolga, aki nappali tagozatos iskola mellett próbálja eltartani magát és lakást bérelni. A munkahelyem és a suli között ingáztam az első két évben, ami nem csak, hogy megerőltető volt, de nem jutott elég időm a gyakorlásra sem.
Nehéz volt tartanom a szintet, és gondolkodnom kellett azon is, hogyan tudok időt felszabadítani, amit a gyakorlásra fordíthatok. Említettem már neked, hogy kislány koromban is szerettem volna gyerekekkel foglalkozni, illetve pedagógiai motiváltságomat igazolta a tanítóképző fősuli is. Kidolgoztam hát egy olyan zenés foglalkozást, melynek keretein belül a gyerekek megismerkedhetnek a zene alapelemeivel, és a szüleik is, megtanulhatják az egyszerű gyerekdalokat, gyerekjátékokat. Hétvégeken indítottam be az első csoportjaimat Bóbita Muzsika néven, majd ahogy nőtt az érdeklődés, és gyarapodott a résztvevők száma sikerült felmondanom a munkahelyemen, és a 3. évemet már úgy kezdhettem, hogy teljes erővel a zenei tanulmányaimra koncentrálhattam. A kisgyermekek zenei nevelésének kérdésébe, a rögtönzés első lépéseinek tanulmányozásába olyannyira sikerült elmélyednem, hogy a diplomadolgozatomat is ebben a témában készítettem el. Jól éreztem magam a suliban, bár kicsit félénk voltam. Sosem mertem igazán „kinyitni” a szám énekórán, azt hiszem nem hittem önmagamban eléggé. Azt gondolom egy művészeti iskolában sokféle hatás éri a fiatalokat, különböző véleményeket hallanak, kritikákat kapnak, melyekkel olykor nem könnyű megbirkózni, de később mindenképpen pozitív hatással lesznek a művészetükre. Próbáltam magamba szívni minden ingert, ami ért, és mindenből tanulni. Büszke vagyok rá, hogy a körülményeimhez képest sikerült kiváló eredménnyel diplomáznom 2010-ben.
Az interjú a következő oldalon folytatódik![2012.08.28.]