Molnár Ferenc Caramel: "Hosszú évekig úgy viselkedtem, mint egy klimaxos nő"

Caramel Sándor Andrásnak nyílt meg. "Furcsa, hogy ezt kérdezted, mert eddig ezen nem gondolkodtam."

– Hogyan látnak azok a barátaid, akik már tíz évvel ezelőtt is ismertek?
– Gyakran beszélgetünk erről. Mindegyik azt mondja, hogy nem változtam semmit. Ez persze nyilván nem igaz, hiszen ahogyan az ember öregszik, egyre több tapasztalat éri. Változik és változni is kell. De annak örülök, hogy úgy látják, nem fordultam ki magamból, és nem felejtettem el, honnan jöttem. A rokonoktól is ugyanezeket a visszajelzéseket kapom. Ha hazamegyek anyuékhoz, és körbejárom a családot, mindig megnyugszanak, hogy maradtam a régi.

– Mikor jártál utoljára otthon?
– Négy napja. Összetartó család vagyunk. A nővérem két nap múlva jön hozzám, és remélem, hozza a gyerekeit is. Van egy kislánya és egy kisfia is, akiket imádok. Az unokahúgom ötéves. Szeretek velük lenni. Feltöltenek.

Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét. 

– Egyáltalán tudsz a gyerekekkel mit kezdeni?
– Még az idegen gyerekekkel is, nem csak a rokonokkal. Nagyon szeretem a gyerekeket. Amikor velük vagyok, magam is gyerekké változom. Imádom őket! És egyáltalán nem fárasztanak. Olyankor megállás nélkül játszunk, csavargunk.

– Aki ennyire odavan a gyerekekért, az gyakran álmodik saját csemetéről?
– Folyton! Tudod milyen rég óta szeretnék sajátot? Tíz éve ez a vágyam!

– Miért nem született gyerekedet?
– Nem úgy alakult az életem… És a párkapcsolataim sem. Rájöttem már, mi volt a baj. Eddig görcsösen erőltettem. Mindig mindenáron gyereket akartam. Volt olyan kapcsolatom, ami épp ezért ment tönkre, mert az esélyét sem láttam, hogy valaha gyerekünk legyen. Mert épp túl fiatal lett volna az illető ahhoz, hogy anya legyen.

– Nem gondoltam volna rólad.
– Kívülállóként nekem is furán hangzana. Hosszú évekig úgy viselkedtem, mint egy klimaxos nő. Húszéves koromtól görcsösen erőltettem a gyerekkérdést. Utólag már nem is csodálkozom azon, hogy nem született. A görcsös akarásból persze, hogy nem jött össze. Rájöttem már, hogy semmi nem szabad erőltetni, pláne ezt. Előfordult, hogy csak azért voltam együtt valakivel, mert úgy gondoltam, ő alkalmas lenne arra, hogy gyereket szüljön nekem. És lehet, hogy közben egy húszéves lány jobban tetszett volna, de tudat alatt szelektáltam, és azt mondtam, ő úgysem szülne, s inkább nem őt választottam. Aztán, egy ideje rájöttem, hogy rossz úton járok, és elengedtem magamtól a gyerekvállalást. Nem ragaszkodom már hozzá. Most már az sem érdekel, ki hány éves, sokkal inkább az motivál, hogy jó legyen a kapcsolatunk. És ha jó a kapcsolat, akkor idővel úgyis lehet majd családot alapítani. Régebben eleve azért volt kapcsolatom, hogy gyerekem legyen. Valljuk be, azért ez nem feltétlenül normális.

– Több hibát is elkövettél a korábbi kapcsolataidban?
– Rengeteget. A témánál maradva: régebben például soha nem többes számban beszéltem a gyerekről. Ha szóba jött a téma, mindig a „gyerekemként” és nem a „gyerekünkként” emlegettem az elképzelt babákat. És mindig úgy tekintettem az aktuális partnerre, aki majd a gyerekem anyja lehet. Mint mindenhez, ehhez is fel kellett nőni. Sajnos az ember sokszor esik abba a hibába, hogy okosnak gondolja magát, és évekkel később tisztázódik a kép a fejében.

– Megviseltek a korábbi kapcsolatok kudarcai?
– Mindig nagyon megviseltek. Időnként a szakmában is nehezebb volt emiatt. Előfordult olyan is, hogy egy évig is eltartott a „gyógyulás”, alig tudtam talpra állni. Aztán olyan is volt, hogy épp azért menekültem a munkába, hogy felejtsek.

– Nincs recept a felejtésre?
– Nincs. Bár, lehet, hogy ha még egy-két ilyen törés lenne az életemben, akkor már tudnám, mit kell tennem. De inkább ne legyen! Egyébként minden egyes szakítás törés volt az életemben.

– Ha egy kapcsolatod véget ért, az általában rajtad múlt?
– Általában én mondtam ki mindig a végső szót, mert soha nem szerettem gyáva lenni. Inkább nyers, őszinte vagyok, minthogy éveket, hónapokat hazugságban éljek. De a bátornak mindig nehezebb. Eleve már a felismerés sem jó érzés, amikor rájössz, hogy valami végleg elromlott. Mire eljutsz addig, hogy ezt kimondd, annak  évekre kiható következményei lehetnek. Sajnos képes vagyok én is őrlődni, de aztán egyik napról a másikra megrázom magam, és odébb állok. És utána már nincs visszaút, mert a folyamatot saját magamban lehetetlen már visszafordítani. Nehéz dolgok ezek… A megszokás, a szeretet, a kötődés… Nem akarok már túl sok kapcsolatot életemben.

– A mostani működik?
– Nagyon is! Már egy éve. Szívből remélem, hogy már nem is lesz más kapcsolatom. Az biztos, ha mi valaha szakítanánk, nem kellene már új kapcsolat. A túl sok csalódás miatt már nem kezdeném újra. És eleve a szokásos folyamat: bemutatjátok egymást a szüleiteknek, esetleg jegygyűrű, tervezgetés, stb. Vagy a jelenlegi kedvesem, vagy senki.

– Ilyen nagy a szerelem Hiennel?
– Igen.

– Mindig volt melletted valaki?
– Tulajdonképpen igen… Furcsa, hogy ezt kérdezted, mert eddig ezen nem gondolkodtam. De igen, szinte mindig volt mellettem valaki, nagyon keveset voltam egyedül. Másfél évvel ezelőtt ugyan volt egy kis szünet egy szakítás után. Az jól is esett. Akkor tanultam meg egyedül lenni. Ha most bármi történne, tudnék egyedül lenni.

– Hiennel 11 év korkülönbség van köztetek. Okozott ez problémát?

A válasz és az interjú további részért klikk IDE.

- Forrás: Mélyinterjúk.hu -

[2012.08.30.]