Több, mint három órán át dübörgött az LGT az Arénában - képekben

A Locomotiv GT három állomásos Budapest Arénás maratonja előtt zártkörű, baráti társaságként nyilvántartott kisebb hadsereg előtt vett még egy utolsó mély lélegzetet. S a szufla több, mint három óra hosszat ki is tartott, az egybegyűltek hangos ovációjától kísérve.

Elmúlt a 2011., de a 2012-es év is anélkül, hogy bármi mozgolódás támadt volna Locomotivék háza táján. Csak emlékeztetés képen: a luxuskivitelű mozdonyzenekar akkor negyven éve, 1971 és ’72 fordulóján, vagyis épp Szilveszterkor állt a sínek 0-ik kilométerkövéhez, hogy aztán befussa változatos domborzatú, tizenhat évnyi pályáját.

Az újrahasznosítás jegyében a főpróbára (majd az azt követő három állomásra) fedélzetén négyfős személyzettel és hat kisegítővel befut a szépen letakarított, rozsdátlanított, kisuvickolt 424-es. Talán az energiatakarékosság jegyében, esetleg a gőzgép modernizálása okán füst (nem mintha különösebben hiányozna) mindössze a színpadi díszlet feliratán jelenik meg.

További képekért kattints!

 
A kérdés viszont ott zakatol a fülekben, dobol az agyakban, bár a jelek szerint korai még feltenni: „Hé, mondd mi lesz, velem, ha halkabban szól a rock and roll?” – és tényleg eleinte kissé halkabban szól, aztán a professzionális keverőpultnál szakértő kezek nyilván igazítanak valamennyit a tengernyi potméteren, csakhogy „ne legyen velem gond” - és minden helyére kerül. A zongorafutamok hol lehelet finoman, hol energikusan dőlnek ki a hangszórókból Presser Pici könnyű ujjai nyomán.

Erős dinamikai váltások sokkolnak a dzsesszes-progresszívra vett És jött a doktor, és a Sziszifuszi blues nem éppen populáris opuszaiban, hogy aztán feloldozást nyerjenek Karácsony János James akusztikus blokkjában. Még elidőzik kicsit a keverőpult állásban kiegészülve a Presser-Somló párossal, továbbra is akusztikus alapjáraton gördülve. A jól kigondolt, tabáni éveket idéző műfüvesítés helyett kemény és virtuóz zongorakísérettel a nyomában érkezik a Hegyoldal, ahová anno valamennyiünknek ki kellett menni, hiszen tízezres tömeg hirdette az összetartozás semmivel sem helyettesíthető érzését. Mert el is hittük, hogy Miénk itt a tér.

Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.

Átellenben, a színpadon közben indul a percussion, illetve dobszólóval megbolondított showműsor - á la Solti, a Jánoska. Mintha a szépemlékű Kovács Gyula ütné a bőröket. Időnként géppuskaropogás, máskor esőcseppek susogása. Leheletfinom, kiszámított és precíz. Hála a hangosításnak jól is szól. Táncosok, fúvósszekció, percussion, kisegítő muzsikusok úgy tűnik végérvényesen belenőve a produkcióba, teszik a dolgukat. Talán szegény jó Barta Tamás is elégedetten bólogatna, ha a nézőtéren, vagy a színfalak mögött figyelne. Esetleg a színpadon, volt kollégái között? 

Ki tudja… Odaföntről, de a mögöttes kivetítőről egészen bizonyosan szemlélődik, amint rá emlékeznek egy blokk erejéig. S, hogy tisztelői, emlékezői ma is akadnak, erre bizonyíték a Barta-gitárverseny győztes debreceni muzsikus személye, aki látható örömmel, tisztelettel és elfogódottsággal tekergeti a húrokat dobozos gitárján egy nóta (Ő még csak 14) erejéig. Elfelejtett szó, ahogy még sosem hallottuk - tisztán csengenek az a capella vokálok. És ha már ének: Somló orgánuma szépen zeng a ritkán játszott Segíts nekem, illetve a kultikus Álomarcú lány opuszokban. A kötelező basszusgitár mellett fúvós hangszereket, szájharmonikát, sőt egy fémtölcséres hegedűt is szóra bír; emellett főnökével még egy háromkezes Boogie is belefér a zongorán.

Aztán végállomásához közeledik a nagy utazás: Ringasd el magad megsuhintva némi Jimi Hendrix idézettel, a Mindenki egy csipetnyi Ezüst nyárral, egy össznépi Neked írom a dalt; csak hogy jó emlékezetünkben örökké megmaradjon a négyesfogat, amelyet (mielőtt a szél elfújná) talán utoljára láthattunk együtt…

Lájk, ha kedveled az LGT-t

- Hegedűs István -  

[2013.02.16.]