Deep Purple őrület a Fezen fesztiválon! - képekben

Idén áprilisban a jó öreg Deep Purple vadonatúj stúdió albummal örvendeztette meg kitartó híveit. A Now? What! digitális korongja nagyságrendekkel jobbra sikeredett az utóbbi tíz esztendő két anyagánál, talán ezért is vártuk annyira az élő lemezbemutatót. És nem csalatkoztunk. A negyvenötödik életévét taposó, nyolcadik felállásában ma is tündöklő formáció jött, látott és ismét elkápráztatott – ezúttal a székesfehérvári FEZEN fesztiválon.

Ha jól számolom, épp kilencedszer látogat Magyarországra a brit hardrock kiválósága; e sorok írója méltán büszkélkedhet, hogy minden egyes bulin csillogó szemmel és kellő elfogultsággal vegyült el a rajongók hadában. ’87-ben, a szinte még festékszagú Budapest Sportcsarnokban nem kis csalódással vettük tudomásul, hogy a szocializmus végnapjait élő országban az 50 Herz nem 50 Herz, ami miatt Ritchie Blackomore fülével gitárerősítőjére tapadva – az egész buli alatt -, guggolva próbálja helyzetbe hozni híres-neves Stratocasterét –, s amely látvány minden volt, csak épp nem szórakoztató.

Lájk, ha szeretsz koncertre járni

Mint ahogyan a szépemlékű John Lord és Ian Gillan műsor közbeni kedélyes beszélgetését sem a közönség iránti tisztelet kifejezésének értékeltük… Ám azóta eltelt harmincöt év; a technika felnőtt korba lépett, s a brit fiúk is megtanulták tisztelni a kiváló érzékenységgel bíró, minden megmozdulásért hálás – messzi földön híres - magyar közönséget. Mára Lord mester is az Égi zenekarban varázsolja a B3-as Hammond billentyűit, Blackmore pedig a gitárnyűvést a jóval konszolidáltabb reneszánsz muzsikára cserélte hites felesége, Candice Night oldalán.  

Az Ian Gillan, Roger Glover, Ian Paice, Steve Morse és Don Airay alkotta csapat – dacolva az újkor internetes anomáliáival, az illegális letöltésekkel – 2013-ban rászánta magát vadonatúj Deep Purple album megjelentetésére. Maguk sem gondolták, hogy a kiérdemesült rockereket majd több ezres tömeg ünnepli a turnéállomás székesfehérvári poros küzdőterén. Now What – vagyis: Mi van most? – teszi fel a talányos kérdést a csapat, amelyre a lelkes publikumtól érkezik a zajos válasz: ugyan mi lenne? Hát rock and roll! 

Mert az örök és elpusztíthatatlan kezdő nóta, a Highway Star mindjárt beledübörög a fülekbe-szívekbe, még akkor is, ha a hangosítás még kissé akadozik a fehérvári levegőben. Ám a hozzáértő kezek hamar megtalálják a potméterek optimális helyzetét, hogy aztán elemi erővel és kifogástalan dinamikával  törjön elő a veterán Into The Fire, vagy a Strange Kind A Woman – ez utóbbi Gillan mester némi intonációs nehézségével. Mindezek ellenére kellő bátorsággal csapnak bele a friss album nótáiba, mindjárt hármat is kapunk ízelítőül.

A hatvannyolcadikat taposó jellegzetesen egyéni orgánumú énekest szemlátomást kímélik a fiúk; ennek érdekében persze nem esik nehezükre egy kis Steve Morse-os gitárszóló, vagy épp egy invenciózus Hammond/zongora improvizáció. Amelybe még a Monti csárdás is belefér… Elvégre Magyarországon vagyunk!   

A precíz és kellően dübörgő alapokról, mint mindig, most is profi módon gondoskodik a negyvenöt év alatt összeszokott ritmusszekció – többek között –, ettől lett a Purple vérbeli hardrock banda. No és a vastag Fender gitár-soundtól,(és nem Fender gitártól!) amit Morse oly mesteri ügyességgel dolgozott ki, és ami ősidőktől a zenekar védjegyévé vált. Persze az egyedi hangzású Hammond-orgona mellett.  A több mint négy évtized elröppent, mint a sóhaj, ám a fiúk lelkesedése a régi; „mindössze” a hangzás, a megszólalás lett sokkal kiérleltebb, letisztultabb. Mondjam: bölcsebb? Hát igen. Nem járunk messze az igazságtól.

Több mint egy óra tiszta zene után a világ talán legismertebb és legjobban kedvelt gitár riffje jelentené a búcsút Székesfehérvártól és az ünneplő tömegtől. Amelyet már nem lehet megállítani. Gillannel együtt zúgja a nagyérdemű a Smoke on the Water lelkünkbe ivódott rockhimnuszának refrénjét – talán ezzel a dallammal sétálhatunk ki a küzdőtérről. De nem. Booker T. és az MG’s örökbecsű orgonamelódiájára – no és a zsűri hathatós követelésére – elevenedik meg újra a színpad, hogy aztán a Hammond és a hathúros életre-halálra szóló hangpárbajban mérje össze erejét a Hush-ben és a hozzá ragasztott Black Nightban. Ebben a párbajban nincs vesztes. Csak győztes. A Deep Purple és mi – a közönség. És Magyarországon talán utoljára.         

További képekért kattints!

A Deep Purple koncert margójára – avagy „köszönet” az Őrmestereknek…

Bevett szokásunk szerint – mi a média munkatársai - a kordon szélénél gyülekeztünk, sorunkra várva. Kérdésünkre a biztonságiak elmondták, hogy a fotósokat kezdéskor engedik be az úgynevezett „fotós árokba”, ami rendben is van. Ám kiderült, hogy akinek a nyakba akaszthatós „passz-on” nincs feltüntetve a neve, nem engedik be. Amit velünk elfelejtettek közölni igazolványunk (passzunk) átvételekor. Próbáltuk győzködni őket, az Őrmester Kft. alkalmazottait, hogy mi is dolgozunk. Sokáig sikertelenül. Az idő fogyott, a tömeg nőttön-nőtt. Végül egy határozottabb, felkészültebb kolléga erélyesebb fellépésére nyíltak meg a kordonok, hogy a biztonság Őrmesterei végre hagyják elfoglalni lőállásainkat.

Tisztában vagyunk vele, hogy muszáj rendnek lenni. De ez vonatkozzék a kapuknál szolgálatot teljesítő biztonságiakra is, akik okmányaink átvételekor hiányos ismeretekkel engednek utunkra bennünket. Miközben mi is a munkánkat végezzük. Gratulálunk az Őrmestereknek!

– Hegedűs István –                                                                                    

[2013.08.07.]