"Ez egy képmutató, romantikus marcipánba burkolt..." - Interjú Járási Lászlóval

Járási László zenész, szövegíró, az Indygo együttes frontembere újrahangolt színházi dalokkal, versekkel, régi magyar filmslágerekkel halad végig Kállai-Kiss Zsófiával az első kézcsóktól az ezüstlakodalomig, az örök téma, nő és férfi viszonyának sétányán az Orfeum vadonatúj, Rejtély – Ez a szív egy nagy titok című produkciójában szeptember 4-én.

A gentleman és az ifjú díva korhű jelmezekben, kalandos körülmények között találnak egymásra, majd dalról dalra megélik a valódi romantika minden árnyalatát Eisemann Mihály, Karády Katalin, Kishonti Ildikó, Psota Irén, Toldi Mária, valamint Záray Márta és Vámosi János nyomán.

A szívtipró énekes sokoldalú, többféle művészeti ágban is otthonosan mozog, ám az örök szerelem számára is a genetikailag belékódolt zene. A szeptember 04-ei premier előtt szerettük volna jobban megismerni az igényes szövegképeket alkotó úriembert.
—    Több mint egy évtizede tűntél fel a magyar könnyűzenei életben. Azóta szólóban és különböző formációkban is megmutatkoztál. Melyik stílus tükrözi leginkább a belsődet?
—    Gyakran találkozom emberekkel, akik bizonyos zenei stílusokat élből elutasítanak. Azt látom, hogy általában szegényes személyiséggel bírnak, amit egyetlen zenei stílus maximálisan kifejez. Természetesen, ennek ellenére mindig a saját alkotások állnak legközelebb az emberhez.
—    A Múzeumok Éjszakája keretein belül az Orfeumban Kállai-Kiss Zsófiával közös produkciótokkal varázsoltátok el a közönséget. Ennek továbbfejlesztett változatával, a Rejtély – Ez a szív egy nagy titokkal debütáltok szeptember 04-én, szintén az egyetlen pesti mulatóban. Nyerő párosnak tűntök. Hogyan álltatok össze?
—    Az egyik éjszaka nem volt kivel honfoglalóznom a neten, és láttam, hogy Zsófi még ébren van. Egy különszobában játszottunk, egy idegennel, és a közös chatablakban gyomorforgatóan perverz, szexuális utalásokat tettünk, közben pedig szakadtunk a nevetéstől a harmadik ember reakcióin. Azt hiszem, ez volt az isteni szikra. Aztán kiderült, hogy zenében is egyezik az ízlésünk.

Csatlakozz, ha kedveled a retro magyar dalokat. 

—    Milyen különleges vonzódás vezetett a régi magyar slágerek karjaiba?
—    Szövegíróként a magyar nyelvnek egyébként is szerelmese vagyok, és ezen dalok szövegezése olyan íz, ami máshol nem fellelhető. Ezen felül imádom ezt a világot, ami velejéig romlott, mégis egy képmutató, romantikus marcipánba burkolózik, így még élesebb a kontraszt, ha valami valódi érzelmet fedezhetünk fel benne.
—    Ritka, hogy egy magadfajta zenész Ady-versekből összeállított estet tart. Ezek szerint nemcsak a naplemente paradicsomszínű, hanem te is sokoldalú művész vagy…
—    Nem tudom, művész vagyok-e, de sokféle zenét szeretek hallgatni és énekelni. Azt vallom, hogy az alkotás folyamatában a mű maga a lényeg. Nem jó, ha attól kap pluszt, mert az a szerző, aki. Akkor a mű egymagában gyenge, csak belelátunk dolgokat.

—    Melyek a távlati terveid? Mindenképpen zene, vagy kacsintgatsz másfelé is?
—    Édesapám egy koncertem után azt mondta: „Fiam! Beletörődtem, hogy téged nem tesz más boldoggá, akkor sem, ha éhen fogsz halni.” Valahogy mindig megtaláltam azokat a területeket, amelyekből nem lehet vagyonokat felhalmozni. Szeretem az irodalmat, a zenét, de ha egyszer polgári foglalkozásom lenne, akkor rádiós hírszerkesztő lennék. Ez a szakmám, és különben is szeretem csinálni.

—    Mit kívánjunk neked?
—    Boldogságot. Tetszik tudni:

„Nem értik még mi a lényeg…
Bármit is tesz, aki boldog, sosem téved.”

Nézd meg az Indygo Paradicsomszínű naplemente című videoklipjét!

Aigner Ivan  

[2013.09.05.]