Szulák Andrea: ˝Most engedek a nyomásnak.˝

Szulák Andrea az egyik legsokoldalúbb magyar előadóművész, aki újabb és újabb produkciókkal halad a fejlődés útján. Azonban február 13-án, az Orfeumban megidézi a múltat, A dizőz 2.0 címmel újrahangolva, XXI. századi motorral felturbózva a maga idejében hatalmas sikerrel játszott, egyszemélyes előadását.

Az igazi előadóművész a közönséggel való intim közelségben, szinte testközelből, folyamatos szemkontaktussal, a pódiumon egyedül képes leginkább megmutatni önmagát, felvonultatni összetett énekesi-színészi eszköztára legjavát, teljes pompájukban megmutatni védjegyének számító, látható és ritkábban felszínre törő tulajdonságait, megnyilvánulásait, elkalandozni személyisége legmélyebb zugaiba, szabadjára ereszteni korábban kiaknázatlan tartalékait.

Csatlakozz, ha kedveled a retro magyar dalokat.

Szulák Andrea hosszú éveken át futó, egyszemélyes darabja, A dizőz jó egy évtizede hiányzik a fővárosi repertoárból, azonban február 13-án, az egyetlen pesti mulatóban, főnixmadárként születik újra.

Az eredeti előadás rendszerfrissítésnek vetve alá magát, A dizőz 2.0 címmel a felgyorsult, elektronikus világba helyezi a történést, ami nemcsak trendiségét, hanem aktualitását is szavatolja.

A sokoldalú énekes-színész-televíziós személyiség ismételten széttárja karjait, hogy a tőle megszokott, elbűvölő és egyben dögös módon, őszintén és tiszta szándékkal adjon egy újabb, értékes darabot magából.

A hivatásával szüntelen, alázatos szolgálatot végző családanya örömmel és izgalommal beszél karrierje egyik kiemelkedő fénypontjáról.

– Mitől volt A dizőz 8 évig töretlenül sikeres? Hogyan élte meg ezt a sikert?
– Erre nehéz válaszolni; inkább a közönségtől kellene megkérdezni. Örültem neki, hogy ennyi ideig ment.Szorgalommal, alázattal és meglehetősen helyes énpozícionálással éltem meg, mivel ez a siker nem hitette el velem, hogy nálam nagyobb „sztárt” még nem szült magyar anya. Egy izgalmas közegben, intim közelségben szerepeltem 80-100 ember előtt, miközben ugyanebben az időszakban volt, hogy nagy sportcsarnokos koncerteken 15 ezres közönségnek énekeltem, vagy éppen több száz főnek játszottam színházban. Alapvetően minden ilyet feladatnak fogok fel.

– Az egyszemélyes darab aktualitását mi adja? Miért döntött úgy, hogy leporolja, s újrapolírozva a közönség elé tárja lelkének ezt a részét?
– Az Orfeum felkérésére, ahol nagyon szeretek szerepelni, szeretem a közeget. Egyébként már régóta unszol a közönség, hogy A dizőzt jó lenne újból látni, hallani. Egy kicsit mindig féltem ettől. Nem szeretek visszanézni, visszalépegetni, ami afféle, igazi Vízöntő-tulajdonság. Előrefelé szoktam tekinteni, de most engedek a nyomásnak, és egy este erejéig, úgy gondoltam, játsszuk el.

– Ez a fajta intim interakció mennyire hiányzik személy szerint önnek, illetve általánosságban a mai világból?
– Mostanában a művészek nagyon törekednek az interaktív előadások megteremtésére. Valahogy úgy gondolják, a közönségnek feladata belekeveredni egy-egy produkcióba. Engem más elvek szerint tanítottak, más elvekre építettem fel a hivatásomat. Nem az volt a lényeg, hogy a közönség levegye a vállamról a terhet az ötleteivel, a visszajelzéseivel. Nem a nézőtől vártam, hogy meghatározza a feladataimat, hanem nekem kellett kitalálnom, megszerkeszteni olyan dolgokat, amelyektől a közönség többnek, jobbnak, szebbnek, értékesebbnek érezte magát.
A 90-es évek óta az életünkben szervesen jelen lévő, sok új médium behozott számos, demokratikusnak tűnő tényezőt. Azt gondolom, nagyon vékony jég, ha a közönségre bízzuk, hogy egy produkció jó legyen, mert mindenkinek megfelelni nem lehet. Bizonyára sokfélét mondanának, ajánlanának, de ha az embernek nincsen egy belső vezérlő motorja, akkor ezek között könnyű elveszni.

– Az eredeti darab olvasói levelek alapján állt össze. Az előbb említett, trendi, elektronikus felületeken folyó kommunikáció világában mitől lesz más, újszerű A dizőz 2.0?
– E-mailekből, internetes hozzászólásokból ollóztam hozzá a régi levelekhez. Az emberek véleményformálási módja nagyjából hasonló a 15-20 évvel ezelőttihez; talán ma már egy kicsit durvább, szabadosabb, agresszívabb. Azonban továbbra is úgy gondolom, hogy ezek a levelek bizonyos elfojtásokat manifesztálnak, akár pozitív, akár negatív üzenettel rendelkeznek. Milyen furcsa, hogy az emberekben ilyen mélyen elfojtott közléskényszer van!

– Tudjuk, hogy nem harap a néni, az Operettszínházban alkalmanként szellemekkel társalog, illetve egy acélmagnólia és egy bolondulásig szeretni képes dzsesszkaktusz virágának csodálatos összjátékát hordja szívében. Az újrahangolt, XXI. századi köntösbe bújtatott A dizőz 2.0 milyen érzéssel tölti el? Mekkora izgalmat jelent ennek, a karrierje szempontjából meghatározó darabnak a második „premierje”?

– Nem nevezném premiernek, inkább úgy fogalmaznék, hogy egy este erejéig eljátsszuk, milyen lenne, ha ma is lenne dizőz.
Ennek az izgalma az, hogy ugyanúgy el tudom-e még énekelni, elő tudom-e úgy adni, mint tíz évvel ezelőtt, vannak-e még olyan érzelmi katlanok a lelkemben, amelyek a közönségnek ugyanúgy átjönnek.

– Aigner Ivan –

[2014.01.29.]