Group'N Swing show a RAM Colosseumban - ott jártunk

Életemben először kellett attól félnem, hogy elkések egy előadásról, ugyanis szinte minden összeesküdött ellenem: késett a busz, majd dugóba kerültem, utána pedig a troli nem akart jönni. Végül sikeresen kezdés előtt megérkeztem, s egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem erre az előadásra: igazi kellemes, könnyed, néhol lélekbemarkoló műsorszám szem- és fültanúja lehettem.

Még az előtérben alkalmam adódott kicsit elvegyülni a tömegben, s kíváncsi újságíróként próbáltam figyelni arra, vajon az emberek miről beszélgetnek, miért is jöttek el ezen az estén. Volt, aki Gájer Bálintot szerette volna hallani ebben a környezetben, mivel A DAL című műsorban nagyon megkedvelte; volt, aki Mihályi Réka miatt érkezett, és természetesen voltak olyanok is, akik szinte majdnem minden Group'N Swing koncertre elmennek, amikor csak tudnak.

A RAM Colosseum szerencsére híres arról, hogy minden előadást pontosan kezd – és ez ezen az estén sem alakult másképpen. Izgatottan, kíváncsian vártam, milyen érzésekkel fogok majd a produkció után távozni, hiszen nem egy szimpla koncertről beszélhettünk: a „Szép lányok és rossz fiúk” címet viselte, s a plakátokon „Gengszter-romantika és színpadi show”-ként volt aposztrofálva.

Az előadás első percében hirtelen déjá vu érzésem támadt: a színpadkép ugyanis megmerevedett táncosok, zenészek képével várt minket, miután felgördült a függöny; nekem pedig egyből beugrott a legendás Made in Hungária című darab, ahol a kezdősor hasonlóképpen néz ki: a táncosok, színészek szoborként, egy helyben állnak, miközben egy fénycsóva a színpad közepére világít, ahol megjelenik a Rickyt játszó Miller Zoltán egy öngyújtóval a kezében, s elkezdi énekli az „Angyalföldi pálmafák” örökzöld klasszikust.

Aztán persze abban a pillanatban eloszlott az emlékkép, ahogy a színpadon a szereplők megmozdultak – s tulajdonképpen itt derült ki a kedves néző számára, hogy egy tévéfelvételbe csöppentünk, mint lelkes statiszták. Réka volt a darab dívája, Bálint pedig a szívtipró, akik persze csak és kizárólag saját maguknak óhajtottak figyelmet szerepük szerint. Az egész előadáson keresztül húzódik a köztük lévő évődés, cívódás, ami alapvetően meghatározza az alaphangulatot.

Csatlakozz, ha szereted a zenét.

Bálint fantasztikus hanggal rendelkezik, van ereje, mélysége, kifejezőereje a játékának, s kitűnően tud bánni vele. A „Feeling good” című dalba kellő humort is csempészett, s az este végére meg kellett állapítanom, hogy színésznek sem utolsó.

Ami Rékát illeti: ha Bálint a magyar Michael Bublé, akkor én ezennel ezt a csodás énekesnőt kinevezem a magyar Delta Goodremnek. Iszonyat energia, nőiesség van ebben a törékeny nőben, aki Bálinthoz hasonlóan szintén csodásan bánik a hangjával. Mellette pedig jól alakítja a néhol démoni, néhol angyali nőt, a „Helló, Magány” című dalnál pedig szerintem mindegyikünk lelkébe belemart egy kicsit az előadásmódjával.

A duettekben valóban partnerként viselkedtek egymással: egyikük sem akarta túlénekelni, vagy épp leénekelni a másikat, helyette inkább erősítették, felemelték a másikat. Tökéletesen működött közöttük a kémia.

Az előadás gerincét a tavaly Fonogram-díjas lemezük, a „Botrány” anyaga alkotta, de mellette örök klasszikusok is megszólaltak, ezáltal színesítve magát a repertoárt.

Csodásan szólt az egész zenekar, együtt éltek a produkció minden egyes pillanatával, szinte érezni lehetett a „közös lélegzést”. És akkor ennél a pontnál ki kell térnem a fúvós szekcióra – azon belül is Almási Attilára illetve Bakó Istvánra, ugyanis mindketten frenetikus szólóval kápráztattak el minket. A sort István kezdte, aki olyan hosszú szaxofonszólót prezentált, amibe én biztosan megfulladtam volna. Az előadás egyik humorforrása is volt ez, hiszen miközben István vígan zenélt, addig a zenekar többi tagja az óráját nézte, malmozott, vagy épp a pulzusát próbálták ellenőrizni.

Attila pedig harsonájával trükközött és szólózott: őt a zenekar két tagja kétszer felfújta egy biciklipumpával, majd újra is élesztették. Érződött, hogy mindenki, aki részt vett ebben az egészben, zeneileg a legjobban képzett.

Ha már a fúvósokról említést tettem, akkor bizony muszáj szót ejteni az este fő mellékszereplőjéről is, a pimaszul fiatal és nagyon tehetséges zongoristáról, Lőrincz Ádámról, aki olyan szintű virtuozításról tett ismét tanúbizonyságot, amivel szerintem csak kevesen rendelkeznek ebben az országban. Együtt él minden dallal, miközben folyamatosan mosolyog – azon zenészek közé tartozik, akikre ha ránéz az ember, tudja, hogy élvezi, szereti, amit csinál. Nem pedig unottan produkálja magát, és nézegeti az óráját, hogy mikor végeznek már – amivel meg lehet ölni a teljes hangulatot.

És, ahogy minden főbb mellékszereplőnek, így Ádámnak is lehetősége volt egy dal erejéig megmutatni azt, hogy nem csak a zongorát használja mesterien hangszerként, hanem a hangját is, amit a legendás Mambo No. 5 dalon keresztül mutatott be nekünk.

Voltak azonban az estének – számomra – sajna némileg negatív pontja is. Ugyanis most, hogy írom ezt a cikket, még mindig nem tudom eldönteni, valójában mit is láttam a színpadon: koncertet vagy pedig zenés színdarabot? Mert koncertnek már nem, zenés színdarabnak még nem mondanám a produkciót – valahol a kettő határmezsgyéjén mozog.

Nem igazán értettem a rendezőasszisztens figuráját, mert összesen csak háromszor jelent meg a színpadon. Én vagy többet alkalmaztam volna a karaktert (ha már egy forgatás az alapkoncepció), vagy pedig teljesen elhagytam volna. Réka és Bálint között időnként a párbeszédek picit erőltetettek voltak; mintha gondolkoztak volna azon, mit is kellene épp mondaniuk.

Ami bizonyos daloknál engem kimondottan zavart, hogy túl sok minden történt a színpadon: Réka és Bálint énekeltek, miközben a hátuk mögött egy vetítőn képsorok peregtek, mellette fantasztikus táncosok töltötték be a maradék üres helyet, és még a fúvósok is kiemelt szerepet kaptak. Nem tudtam, mire figyeljek, mi a fontos...miről maradok le éppen?

Az este végén pedig egy pici hiányérzetem támadt, mert bár dramaturgiailag jól fel lettek fűzve egymás után a dalok, a koncepció is csak itt-ott billegett...de nekem hiányzott egy lezárás, mondjuk a már emlegetett rendezőasszisztens által.

Mindent összevetve azonban egy igazán kellemes estét tudhatok magam mögött, s remélem, még sokszor láthatom színpadon ezt a produkciót. Úgy gondolom, hogy talán most lehet ez a „darab” a serdülőkor kellős közepén: most fog eldőlni, merre is megy majd „továbbtanulni”. Átgondolva a koncepciót egy picit rövidül és átalakul a két órás előadás, s egy picit felturbózott koncertélményt kapunk majd a későbbiekben; vagy továbbfejlődik, s egy nagyon komoly zenés színházi darabbá növi ki magát, s eztán méltán emlegethetjük majd egyfajta újkori „Made in Hungária”-ként. Én őszintén remélem, az utóbbi elgondolásom fog valóra válni, mert szerintem ezek a zenészek, akik színészként is tudnak működni, megértek már egy ilyen elismerésre.

Rosta N. Napsugár

[2014.03.01.]