"Végeláthatatlannak tűnt a regenerálódás˝ - interjú Szentpéteri Csillával

Mindig vidám, mosolygós és igazán pozitív kisugárzású nagybetűs művészt ismertem meg Csilla személyében. Az a típus, aki folyamatosan tanul, képzi magát, s fejlődni szeretne – egyfajta örök maximalista a szó jó értelmében. Beszélgetésünk kapcsán minden témát érintettünk: családot, munkát, alkotói folyamatokat, és természetesen a június 7-i nagykoncertet is. S mesélt arról is, hogyan élte meg betegségét, ami egyik pillanatról a másikra „toppant be” az életébe.

– Zenei kifinomultság, virtuozitás, frissesség és folyamatos mosolygás – első körben nekem ezek a szavak jutottak eszembe rólad, miközben az első telefonbeszélgetésünkből táplálkozva próbáltam fejben összeszedni a kérdéseimet. Mi a titka annak, hogy ennyi év után is ekkora szeretettel és szenvedéllyel tudsz játszani és alkotni?
– Túl standard lenne azt mondanom, hogy mert ez az életem. Hihetetlen mennyiségű örömmolekula zúdul belém, mikor leülök a zongorámhoz és a másik toplistás „bútordarabomhoz”, a számítógéphez, majd elindítom azt a zenei programot, amivel az utóbbi években hangszerelek, s írom a saját szerzeményeimet. Képes vagyok napi 16 órát azzal tölteni, hogy különböző stílusok közt szörfözök és keresem-kutatom a hozzáilleszkedő effekteket, groove-okat, izgalmas hangszíneket. Annyira élvezem, amikor a basszusgitár vagy épp egy bluesgitár hangjait szólaltatom meg a zongorámon, játszok fel kubai ritmusokat, jazztrombita futamokat. Legutóbb Csajkovszkij Hattyúk tavának legismertebb dallamát kezdtem el blues stílusban játszani, s mosolyra húzódott a szám, hogy ez nem lehet véletlen, ezt a Mester sem írná meg most másképp. Vagy amikor Paganini ismert témája hirtelen hamisítatlan kubai melódiává alakult át. Épp a napokban számoltam össze, hogy az elmúlt 14 évben, amióta ezt a nevemhez fűződő új zenei stílust meghonosítottam Magyarországon, hány műfajban zongoráztam. Persze hozzáteszem, amióta kitűnő zenésztársakkal játszom a színpadon, akik a jazz és a rockzenében jeleskednek, azóta még nagyobb a szenvedély bennem. Talán az is fokozza ezt, hogy időtlen utazásokban van részem, amikor Liszt, Rossini, Brahms, Chopin és társai dallamait továbbgondolva új utakat fedezek fel, s járok át több évszázadot.

– Vannak azért időnként olyan pillanatok, mikor esetleg nehezebben futsz neki egy-egy feladatnak?
– Nem igazán. Elég hamar kiderül, ha valami nem igazán akar összeállni. Persze az ellenkezője is igaz, mert például beleszaladtam egy francia impresszionista szerzeményébe, amiből egy elég depressziós átirat kezdett kibontakozni. Volt, hogy napokig nem hallgattam meg a kezdeti stádiumban lévő foszlányokat, mert hihetetlenül borongós lettem tőle. Aztán három-négy hét múlva elővettem, s elkezdtem másfelé vezetni. 156-szor dolgoztam át, s akkor eszembe jutott Sting könyvében az a mondat, amikor a menedzsere odaszólt neki, hogy cizellálgathatod még életed végéig, de akkor hogy jut el a rajongókhoz. Akkor megint hagytam pihenni pár hétig, s mikor legközelebb bekapcsoltam, egy minutum alatt tudtam, hogy mi lesz belőle, s onnantól kezdve kigurultak a hangok és a stílusra is ráleltem. Visszahallgattam évek múlva, s elmosolyodtam, mert így utólag már az első is lemezképes volt. De én mindig is vágytam-vártam a kihívásokra, sőt, néha elébe rohanok. Az a típus vagyok, aki ezen keresztül is megmérem magamat. Egyetlen egyszer ért hatalmas kudarc, de szerencsére nem a zenében.

– És mi volt az?
– Kiscsaládom többi tagja kiválóan síel, velem ellentétben. Én eleve nehezen tolerálom a hideget, akkor is, ha meseszép a természet, én egy igazi mediterrán lény vagyok, 30 fokban is sütkérezem, imádom, ha mindenemet átjárja az izzó sárga korong. De úgy gondoltam, legyünk együtt, majd én ülök a hüttében, mákkal töltött vaníliás gőzgombóc és roppanós virsli társaságában, könyvet olvasva. Gyermekem szólt, hogy nagyot csalódna bennem, ha nem próbálnám ki a síelést. Hát nem kellett volna...A bébipályán már sikeresen beestem a lift alá, majd úgy gondoltam, inkább lecsúszok a snowboard pályán, mikor nem látja senki. Egyetlen villanyoszlop volt 50 méteren belül, a védőhálón belül, nekem sikerült úgy nekimenni, hogy eltört a vállam. No, onnantól kezdve nem hívnak korcsolyázni sem. Hál’Istennek.

– Hét éves korod óta zongorázol, a makói zeneiskolában kezdted ilyen jellegű tanulmányaidat, majd jött a Bartók Béla Konzervatórium és a Liszt Ferenc Zeneakadémia. Tudatosan készültél már az első pillanattól kezdve a zenei pályára, vagy ez folyamatosan alakult ki, ahogy teltek az évek?
– Amikor olvasom, hogy Mozart hátom éves korában már zongorázott, mert arra vágyott, bevallom, én nem kiabáltam a szüleimnek, hogy miért nem vesztek zongorát. Hat évesen nagyon gyorsan megtanultam olvasni, s leginkább a kalandkönyvek főszereplője akartam lenni, Cousteau kapitány jobb keze, meg pilóta, régész, felfedező. Ami azt mutatja, hogy azokhoz a foglalkozásokhoz vonzódtam, aminél nem kell egy helyben lenni. Ehhez képest a zongora lett a legszebb keresztfám, de hurcolni nem igazán tudom....Aztán megérkezett a barna pianínó, és onnantól nem volt mese, le kellett ülni hozzá. Elég korán kiderült, hogy van érzékem hozzá, de a gyakorlás elég sokáig büntetés volt számomra. Amikor a barátaim a téren játszottak, s kiabáltak, hogy gyere mááááár, méééér nem jössz, na akkor nem gondoltam kellő hálával a szüleimre. Aztán egyszer csak kaptam egy Mozart kis Szonatinát, s megváltozott a világ.

– Mi történt?
– Az történt, hogy szép volt, s megérintette a 21 grammost. S innentől kezdve kértem a zongoratanárnőmet, aki akkor volt 72 éves, én pedig 10, hogy nekem ne adjon olyan darabot, amiben a hangoktól eltávolodik a lelkem, hanem olyat, amitől ujjong. Akkor már intenzíven sportoltam, úsztam, futottam, ott éreztem ugyanezt, s aztán nehéz volt döntenem, hogy ki kerül ki abszolút győztesen. És egy baleset eldöntötte, mert a lábam nagyon komolyan megsérült, a kezemnek viszont kutyabaja nem lett. Nem volt kérdéses, hogy általános suli után konzervatóriumba megyek, s onnantól datálható a teljes elkötelezettség, a fanatizmus, s a családtól örökölt maximalizmusom.

 Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.

– ’88-ban nyerted el az első ösztöndíjad, viszont egy kézbetegség miatt nem tudtál kiutazni Svájcba. Hogyan élted meg ezt az időszakot? Volt esetleg benned valami félelem, hogy mondjuk ez nem csak egy időszakos betegség lesz, hanem hosszabb távú, s emiatt nem tudsz többet esetleg zongora mögé ülni?
– Azt az időszakot nagyon nehéz verbalizálni, rémálmaim nyugodtabbak és szebbek ahhoz képest. Megnyered életed első ösztöndíját egy komoly dolgozattal, s nem tudsz elmenni. Másfél évig volt használhatatlan a kezem, zenét nem bírtam hallgatni, zenéről a közelemben nem lehetett beszélni, a dráma fogalmát akkor értettem meg igazán. És semmi biztosat nem mondtak, csak szurkáltak hetente, amitől még híztam is 15 kilót. Összeomlottam, apukám tartotta bennem a lelket, aki azt mondta, olyan nincs, hogy te ne zongorázz. S tényleg :) Végeláthatatlannak tűnt a regenerálódás, én, aki imádom a virtuozitást, a temperamentum lételemem, gyermekeknek szóló ujjgyakorlatokkal edzettem a kezeimet. Hát most itt vagyok.....nem mondom, hogy végleg elmúlt, de megtanultam vele élni.

– Elkezdtél alternatívákban gondolkozni, hogy mi máshoz értek még, amiben ki tudok majd teljesedni? Nálad ez hogy nézett ki?Szentpéteri – – Hat éves koromtól zongorázom. Ha hirtelen véget érne, elsőre biztos megbomlana az agyam. Aztán komoly energiákkal rendet raknék, majd feltérképezném önmagamat, s választanék mindazokból, amik már, mint lehetőség, felbukkantak. Mindig érdeklődő típus voltam, szeretek beszélgetni míves témákról, mindenféle tudományról, művészetről, sportról, élővilágról, egy ízes talkshow személyre szabott lenne, mint ahogy a bulvármentes, de izgalmas témákat felvonultató újságírás, rádiózás, producerkedés, tehetségek felkarolása, zenei rendezői feladatok. De most még hadd zongorázzak, jó?!

– Ha a koncertjeidet nézzük, tulajdonképpen már az egész világot beutaztad. Mennyivel másabb a külföldi közönség, mint az itthoni? Miben másabb mondjuk egy budapesti és egy németországi, vagy egy szicíliai fellépés?
– Ahogy az iránytűn látjuk az égtájakat, itt ugyanúgy érzékelhetjük, hogy fent, lent, jobbra, balra :) A latin országokban egy-egy jazzes, latinos, vituóz futam közben is bravóznak, felugrálnak, beletapsolnak. Az északiak első percekben hűvösebbek, aztán meglazítják a nyakkendőjüket, s a következő Szentpéteri koncertre már megemelkedik a pulzusszámuk.

– Június 7-én a Kongresszusi Központban lesz egy nagyszabású koncerted 12 zenésztársaddal, mikor kezdtétek el a készülést erre az eseményre?
–  Január elsején, mikor még mindenki aludt, én kimentem a stúdióba és felírtam a nagykönyvbe, hogy csinálj Csilla egy fergeteges nyárindító koncertet. 2013 őszén jelent meg a Best of albumom, nem volt decemberben Évzáró koncertem, a rajongók már pattanásig feszültek voltak, azt írták, hogy kiéheztetem őket, s éhen halnak a zeném nélkül. És én is úgy éreztem, hogy nagyon kéne már egy égszakadás-földindulás :) Nos, azóta munkálkodom, és most úgy hozta az élet, hogy teljesen egyedül szervezem az egészet, az óriásplakáthelyek kiválasztásától a próbaterem foglalásáig, a szerződések megírásától a kottázásig, mindent.

– Sok-sok különlegességre lehet számítani, ami nem csak a repertoárra vonatkozik, hanem a színpadi külalakra is.
– Kezdjük a repertoárral...Hat új átiratom és saját szerzeményem lát napvilágot, melyek gyarapították az eddig meglévő különféle stílusok számát. A jazz, latin, világzene, rock mellé most írtam egy jó zamatos bluest, Nagy János zeneszerző-zongorista barátommal. Született egy rockballada, „És a nyolcadik napon....”címmel, amiben a világ teremtése utáni napot írom meg, szépség, káosz és remény trilógiája. Miután pedig Scorsese, Tarantino még nem telefonált, így megírtam a fejemben még néhány saját filmforgatókönyvemet, s rögtön meg is komponáltam hozzá a zenéket. Aztán lesz egy Brahms Magyar tánc egészen elképesztő átiratban, no, ehhez is lesz egy-két szava vagy inkább tapsa? a nagyközönségnek :) A látvány nyilván nem Las Vegas-i, nem is cél, hiszen elvonná a figyelmet a muzsikáról, ugyanakkor fontos része a zenei dinamikának. Szétszedett s különlegesen elrendezett LED falak világítanak, amiken egyedi vizualizációk láthatók.

– Honnan jött a filmzene írás gondolata?
– Mindig is hatalmas filmrajongó voltam. Nehezen telik el hét, hogy ne nézzek meg valamit. Vannak a nagy kedvenc rendezők, s vannak a nagy kedvenc színészek....S akárhányszor hallom a filmzenéket, kevés kivétellel, de állandóan zongora is van bennük. S miután gyermekkorom óta elég színes a fantáziavilágom, azt hiszem, abszolút eltalálnám az adott filmek hangulatát, s sikerülne olyan Szentpéteriset írni, mint amilyen a saját Zongorabolygóm. Szóval lelkesen, s nyitottan várom a kreatív filmrendezők hívását!

– Milyen nehézségeket, buktatókat rejt magában egy ilyen monumentális produkció megszervezése? Mondjuk, ha én zenész lennék, és az első nagyobb fellépésemre készülnék, akkor nekem mit mondanál: mi az, amikre nagyon oda kell figyelni?
– Azt mondanám, ha zenész lennél és nem mellette még saját magad nyolc asszisztense, hogy úgy menj ki a színpadra, hogy azt érezzék, ma este a hangjegyeken keresztül odaadtál mindent, ami vagy. S úgy menj ki, hogy azt érezzék, a ma esténél nem lehet jobb sehol. :)

– Kiváló zenészekkel dolgozol együtt. Velük hogyan hozott össze a sors?
–  Szájhagyomány útján - S tényleg a legjobbak!!

– Női zenészként igazi kuriózumnak számítasz, ha szabad így fogalmaznom, hiszen tökéletesen értesz a különböző számítógépes zenei programokhoz, ami azt is magába foglalja, hogy minden hangszert te játszol fel a zongorán. Mikor jött el nálad az a pillanat, hogy akkor te megtanulod ezeknek a programoknak a kezelését is?
– Pontosan 11 évvel ezelőtt, s mára már a stúdiók hangmérnökei, számítógépes guruk megemelik láthatatlan sisakjukat, s duzzad a keblem, mikor érkeznek az elismerő szavak. A Láva és Spiritus lemezeimet szinte 90 százalékosan mixeltem otthon, s aztán az utómunkálatokra, masteringre egy nagyon régi hangmérnök barátomat kértem meg.

– Mennyire tartanak amúgy téged szakmán belül pozitív értelemben UFO-nak?
–  Azt nem tudom, hogy mennyire vagyok láthatatlan, beazonosítatlan idegen :), de azt igen, hogy még egyetlen művész, muzsikus nem utasította el felkérésemet, ha arról volt szó, hogy a vendégeim legyenek bármilyen koncertemen. Ez azt hiszem, önmagáért beszél.

– Azt is érdemes rólad tudni, hogy te egy ideig tanítottál a Zeneakadémián. Miért maradt abba ez a tevékenység?
– Hát az a bizonyos mondás, hogy egy valamivel két lovat ülni....Nagyon nehéz volt összeegyeztetni az utazásokat, a koncerteket a tanítással. Komoly felelőtlenség egy tehetséges hallgatót hetekre magára hagyni, s jómagam sem tudtam olyan koncentrációval készülni a turnékra.

– Vállalnál amúgy tanítást, ha felkérnének rá?
– Még egy ideig biztos nem. Először is már esedezem a 25. óráért, másrészt pedig kiestem a gyakorlatból, s nem is lenne türelmem.

– Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod, hogy mit adott neked a zongora, mint hangszer, s a zene, hogyan hangzana?
– A legnagyobb misszionárius, mely önzetlenül kezében tartja a nagy „motort”, s pontosan tudja, mikor van szükség lebegtető ellazulásra, gyógyításra, ujjongó lelkesedésre, csendes elmélkedésre, magasságra-mélységre, tomboló szenvedélyre.

– Rosta N. Napsugár –

[2014.05.25.]