˝Vidéki aranyásó vagyok˝- interjú Lombos El Marcival

Figyelemfelkeltő szövegeivel, egyedi zenei világával egyből kitűnik a mai, sokszor sablonos közegből. Nem erőltet semmit, nem akarja rád erőszakolni azt, amit csinál. Nincs is erre szükség: “Voodoopest” című lemezéről a dalok szépen-lassan lopják be magukat először a bőrünk alá, majd a szívünkbe, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy már a dallamokat dúdoljuk, a szövegeket mondogatjuk. Lombos El Marci dalszövegíró, rapper és énekes igazi üde színfolt, aki őszintén mesélt arról, hogyan látja a nagyvárost, és persze azt is elárulta, hogyan kérte fel “keringőre” zenésztársait a közös munkához.

– Először Temesi Berci lemezén „találkoztam” veled, illetve a hangoddal és a dalszövegeddel, s már akkor lenyűgözött  az a zsenialitás, ahogy modern Rímhányó Romhányiként használod a magyar nyelvet. Mennyire ösztönös ez, és mennyire tanulható?
– Köszönöm szépen, ez igazán jól esik, és Romhányit is dicséretnek veszem… egyrészt előfordul, hogy olvasom a gyerekeknek a Szamárfület (Romhányi József), másrészt Romhányi Áron az egyik kedvenc magyar zongoristám. Nagyszerű muzsikus, inspirálóak a dalai, és mint ember roppantul kedvelem őt. Jól érzem magam a társaságában. Ám ha már említed, Bercivel is hasonlóképpen vagyok. 16 éves korom óta írok dalokhoz sorokat… az “Óda a patkányhoz” volt az első, és ha azt nézzük, hogy az hogyan hangzott, biztos, hogy tanulható! Mondanivaló nélküli, öncélúan durva, és hihetetlenül ügyetlen szöveg volt. Azóta rengeteget írtam, és úgy gondolom, hogy határozottan kiolvasható eddigi “műveim” egymásutániságából, ahogyan fejlődik. Azt hiszem, hogy a legjobb iskola, mint minden más területen, ha az ember csinálja, napról napra gyakorolja a “mesterséget”. Ahogy ízlelgetem a soraimat, hallgatom a dalokat, mindig leesik valami új, valami tapasztalás… hatnak rám, benyomásaim vannak, és ez fejlődésre sarkall. Mostanában például azt tanulom, hogy “a kevesebb több”, hogyan lehet egyszerűbben kommunikálni a dalban.

– Ha már így kezdetnek a dalszövegeket vettük górcső alá, akkor mindenképpen meg kell kérdeznem: a mai magyar együttesek, zenészek mennyire törekednek arra, hogy valamit közöljenek is, ne csak úgy a vakvilágba odamondogassanak, hogy jó lesz ez is a hallgatónak, úgyse figyelnek?
– Nagyon jó tapasztalataim vannak a pályatársaimmal! Rengeteg jó bandát, előadót ismerek, akikben tombol a mondanivaló, igyekeznek frappánsan, ötletesen fogalmazni, önazonosak, és el is tudják juttatni a közönségükhöz az üzenetüket. Egyébként nem vagyok az a fajta csávó, aki keresi, hogy mibe lehet belekötni, és nem gondolom, hogy feltétlenül mély dolgokról kell énekelnie egy jó előadónak. Szoktam emlegetni a Cool and the Gang “Ladies Night” című számát, ami kifejezetten nem szépirodalmi magaslatokat feszegető költemény… mégis tök rendben van! Alapvetően a kamutól és a kliséktől ráz a hideg. Amint valaki originál, elkezdek mosolyogni, és érzem: ez rock’n roll, funk, jazz vagy “mittudomén”!

– Voodoopest a nemrég megjelent lemezed címe. Honnan az ötlet?
– Vidéki aranyásó vagyok. El kellett jönnöm Balassagyarmatról, mert az, amit én tudok, ott pénzre nem volt váltható. Mint a legtöbb sorstársam, Budapesten találtam meg magam… egy városban, ami tele van anomáliával, kusza, őrült, de mégis varázslatosan pulzáló. Ahol élnek boszorkányok, koboldok, orkok, kalózok, de vannak tündérek, fehér mágiát használó mágusok, és sok egyéb különös szerzet. Egyik pillanatról a másikra magába szippantott ez a világ. Vitt magával az ár, én meg hagytam, hadd sodorjon. Olyan “városi legendákba” csöppentem, amikről előtte még csak sejtéseim sem voltak, hogy léteznek. Ez maga a Voodoopest… egy felnőtt meselemez.

– Úgy érzed, hogy egyfajta „sötét mágia” hat a  budapestiekre, s fel kell őket rázni valami rendkívülivel? Mert ha az albumot nézzük, mindent mondhatunk rá, de azt, hogy közhelyes vagy hogy megszokott sémákat követ, semmiképp sem.
– Vannak itt mindenféle erők, és nem feltétlenül a sötét mágia a domináns. Éppen most írunk Tóth Verával egy dalt, ami arról szól, hogy amíg az emberiesség jár-kel az utakon, addig nincs nagy baj. Nem mondom, hogy nem érzem a sötét erők érdekeinek hatásait az utcákon, de nagyon hiszek a pozitív energiákban. Szóval meg lehetne etetni azzal, hogy változik a világ, a pénz az úr, és az emberek elfordultak egymástól, de mindig jön valami kellemes csalódás. A dalok szövegei nem azért olyanok amilyenek, mert fel akarom rázni az embereket. Én a hétköznapokban is így beszélek, és nem tudom szétválasztani a zenét a hétköznapjaimtól… szerintem egyébként ilyen a popzene.

– Frappánsak a dalcímek is. Van esetleg személyes kedvenced, vagy olyan, amihez egy kis történet kapcsolódik?
– Lehet, hogy maszlagnak tűnik, de mindegyik a kedvencem. Pontosan emlékszem a munkálatokra… percről-percre szex volt. Imádtuk csinálni, megéltük minden pillanatát…

– Végigfutva a közreműködő zenészek névsorát, olyan nagy neveket találunk itt, mint Zsoldos Béla, Romhányi Áron, Dennert Árpád, Koós-Hutás Áron – hogy csak egy párat emeljek ki a sok közül. Hogyan válogattad össze, milyen szempontok alapján a „csapatot”?
– Amikor hallgattuk a dalokat, érzeteink voltak: “kellene ide egy dögös szárnykürt…”, “megdobná a dalt egy kis klarinét…”, “ez egy gospel, ide kórus való…” - és akkor az érzésekhez embereket társítottunk. Olyanokat, akikkel szívesen működnénk együtt, akiknek a muzsikáját örömmel hallanánk viszont. Szakmai és emberi “választás” volt… azért mondom ki félve a választás szót, mert sokkal inkább egy felhívás volt keringőre. Megkérdeztük, hogy van-e kedvük játszani velünk, és minden igen választ örömmel és megtiszteltetésnek vettünk.

– Számomra az egyik legmeglepőbb név Lukács Petáé volt. Őrá hogyan esett a választásod?
– Hát igen… az egyetlen akusztikusan nem megszólaltatható hang a lemezen! Azzal kezdeném, hogy Rieger Attila játéka annyira érett, kellemes, és igényes hogy szó sem lehetett arról, hogy más is gitárt fogjon a lemezfelvételen. De a Jézus él! valahogy megkívánta a metálgitárt. Mondtam Attinak, hogy szólnánk valakinek, aki ezt felmuzsikálja, és érthető okokból fenntartással fogadta… de abban a pillanatban, hogy kimondtam Peta nevét, mosolyogni kezdett, és egyből rávágta: “Jaa, Lukács Peta!? Az más!” … és hogy miért ő? A játéka, a világa annyira dögös, feelinges, intelligens, hogy jobb választást nem is tudnék elképzelni. Nem mellesleg nagyon szeretem őt, ahogy Pacziga Lindát - a feleségét - is. Elmentem Hozzájuk egy este, kicsit bemulattunk, aztán a stúdiójában egy jammelés közben felvettük a gitározását. Felejthetetlen volt. Rengeteg röhögtünk és nagyon stenkbe jöttünk.

– Szakmán belül milyen volt az album fogadtatása?
– Ritkán dícsérik szembe az embert, mint ahogy a negatív kritikákat megfogalmazók is szívesebben osztják meg egymás között a véleményüket. Néhány dologból szűrtem le, hogy működik az anyag. Eljutott hozzám, hogy a Group’n Swing a turnébuszban a Voodoopest-et hallgatja, ráadásul megvásárolták a lemezt… eszelős érzés volt. Az unokaöcsém - Heilig Tomi, aki több, mint kiváló basszusgitáros - mondta nemrég, hogy örül annak, és büszkeség tölti el őt, ha a szakmán belül a nevemet hallja. Nem utolsó sorban a lemez meghallgatása után Molnár Gábor, a Gold Records tulajdonosa egyből jelezte, hogy szeretne mögénk állni… ezek finom jelek, de beszédesek. Ja, és képzeld, felhívott Kiss Kamilka - a Pesti Sikk énekesnője -, hogy 4 dalunkat eljátszanák egy klub-bulin, ahol meghívott vendég leszek… a Pesti Sikk zenekar, aki 20-as, 30-as, 40-es évek sanzonjaiból válogat!

– Mennyire van helye a magyar zenei palettán egy ilyen jellegű lemeznek? Hogy érzed, mennyire tudja befogadni egy átlag hallgató, akiknek a nagy része a rádiót leszámítva nagyon máshol nem találkozik dalokkal?
– Nagyon hiszek abban, hogy működni tud a produkció! Nagyszerű muzsikusokkal lépek színpadra, mint Juhász Attila, Rieger Attila, Piri Béla, Cseh Bazsi, Pusztai Csabi, valamit a vokálszekcióban a két Moncsa - Bárkányi és Klemensits… ebből szerintem csak jó sülhet ki!

– Mi lesz a következő lépcső ezek után? Dolgozol most újabb dalokon, esetleg számíthatunk egy lemezbemutató koncertre is?
– Dalokat folyamatosan írunk, ez az életünk része. Most az következik, hogy el kell jutnunk az emberekhez úgy a zenei anyaggal, mint élőben. Nagy, de izgalmas feladat, aminek minden lépcsőfokát szeretném megélni.

– Rosta N.Napsugár –

[2014.09.03.]