"Szükségem volt egy felszabadító zenére" - Péter János

Izgalmas, érdekes interjúalany, aki nem rejti véka alá a véleményét. Mert van neki mindenről, s néha egészen markánsak. Tudatosan, tervezetten dolgozik, nem bíz semmit a véletlenre, miközben a humora is megmarad – egyszóval még nem fásult bele semmibe.

Péter Jánossal, a Firkin frontemberével beszélgettem az október 4-i születésnapi koncertről, de természetesen a terveket, elképzeléseket sem hagyhattuk ki.

Idén ünneplitek a zenekar hatodik születésnapját. Készültök valami extra programmal erre az alkalomra?
Péter János: Lesznek vendégművészek, ahogy már megszokhatták azok, akik rendszeresen jönnek a nagykoncertjeinkre. Most éppen Szabó Gergely “Szög”, a Dalriada új billentyűse lesz az egyik fellépőnk, a másik pedig Turáni Csongor (ex M.É.Z.) hegedűs-bendzsós, az ír zene magyarországi doyenje, aki már többször is hatalmas sikert aratott a nagykoncertjeinken. Előzenekarunk a mexikói Pacheco lesz, akik csak ezért utaznak Ausztriából hozzánk, hogy bemelegítsék ezt az estét rendesen, ahogy annak ilyenkor lennie kell!

Mennyivel másabb felkészülni egy születésnapi zenekaros programra, mint egy átlagra?
Péter János: Rendszeresen próbálunk, de ilyenkor a vendégzenészekkel is néha megejtünk egy-egy közös felkészülést, hiszen az előadás színvonala a legfontosabb szempontunk. Egyébként ilyenkor ősszel már nagyon “kézben vannak” a dalok a sűrű nyári turnét követően.

Egy kicsit tekintsünk vissza a kezdetekre; nagyjából arra a pontra, amikor a zenekar megalakult. Hogyan került a látószögedbe a többi tag?
Péter János: Ese, a dobosunk jött velem a Shannon.hu zenekarból. Barnit egy bécsi ismerős ajánlotta, aki együtt zenélt vele az iskolai rockzenekarban, és úgy emlékezett rá, hogy jól énekel és gitározik. Láthatóan bejött a tipp! Hegedűs és gitáros poszton meghallgatást tartottunk, frissensült fiatalok jöttek. A basszusgitáros Petivel érdekes módon találkoztunk, ő helyettesként érkezett az első koncertünkre, de nálunk ragadt. Nem bántuk meg!

Voltak esetleg kétségeid azt illetően, hogy az itthoni közönség mennyire lesz befogadó erre a stílusú zenére, vagy ösztönösen érezted, hogy ennek a muzsikának helye van a zenei palettán?
Péter János: Most visszatekintve felmerül bennem, hogy kockázatos dolog volt a válság kezdetén belevágni egy zenekar elindításába, de ez akkor meg sem fordult a fejemben. Szükségem volt egy felszabadító zenére, nem találtam megfelelőt, ezért „csináltunk” egy ilyen zenekart. Találtam hozzám hasonló őrülteket, akik ugyanígy voltak ezzel az érzéssel, beindult az „írület”. Mindig a saját elképzeléseink és a magas minőségi elvárás befolyásolta a dalszerzést. Ebből nem engedtünk sohasem, ettől maradt hiteles a közlendőnk, a hallgatóságnak is ehhez kellett alkalmazkodnia. Nem csalódtunk, a magyar és a külföldi közönség becsüli ezt az őszinteséget, szépen növekszik a „Firkin-család”. Ha visszatekintek az elmúlt hat évre, büszke vagyok a zenekar és a stáb minden egyes tagjának teljesítményére, és természetesen a rajongóinkra, akik képesek akár ezer kilométert is utazni egy-egy Firkin-koncertért.

A mostani fiatalokat mennyire fogja meg az a koncertérzés, amit tőletek kapnak?
Péter János: Úgy látom, hogy ha sikerül eljutniuk egy koncertünkre, akkor nincs megállás, rákattannak a Firkin-terápiára. Drog helyett – úgy vélem – ez jobb cucc. Elhatároztam, hogy akkor fogom feloszlatni a zenekart, ha eltűnik ez az őszinte és közvetlen életérzés, ami sajátja a Firkinnek. Remélem, ezt húsz év múlva is csak feltételes módban fogom kijelenteni neked, egy hasonló interjúban.

Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.

Jó pár külföldi országban is koncerteztetek, és ott is hatalmas sikereket értetek el. Miben más az ottani emberek (szervezők, közönség) viszonyulása egy zenekarhoz, mint itthon?
Péter János: Az érzés, lélek mindenhol ugyanabban az emberi edényben csobog, így nincs nagy különbség a hazai vagy a külföldi közönség reakciója között. Talán a kulturális közeg az, ami valamilyen másmilyen mázat rak rá, de a zenének megvan az a képessége, hogy áthatol minden bevonaton és gátláson, csak a bejutás ideje különbözik valamicskét. Boldogan tapasztaljuk meg ezt minden egyes koncerten, ez táplálja azt a nagy energiatartalékot, ami mozgatja a zenekart. A szervezéssel kapcsolatban pedig csak hosszasan tudnék beszélni a hasonlóságokról és a különbözőségekről, ezért legyen ez egy másik interjú témája.

Vannak egyébként olyan külföldi rajongók, akik ellátogatnak Magyarországra, hogy megnézzenek titeket? Illetve találkoztatok már olyan magyarokkal, akik itthon fel-felbukkannak a koncertjeiteken, de külföldre is utánatok mentek?
Péter János: Először a kanadai turné után lepődtünk meg nagyon, hogy az ottani szervezői stáb eljött Magyarországra a turné után egy hónappal, csak azért, hogy megismerje azt az országot, ahonnan ez az őrült zenekar származik. Utána már majdnem természetesnek tűnt, hogy rendszeresen jönnek külföldi rajongók a nagyobb koncertjeinkre. Volt már olyan, hogy Franciaországból indult el egy csapat, és karácsonyi jótékonysági felhívásunkat magukra is kötelezőnek érezvén, egy egész autónyi gyerekholmit, -játékot ömlesztettek be a próbatermünkbe, amit aztán Böjte Csaba atya alapítványának továbbítottunk. A legutóbbi lemezbemutató koncertünkre Erdélyből, Hollandiából, Németországból és Olaszországból jöttek rajongók, de a most aktuális október 4-i koncertre is jön Angliából egy Sophie nevű rajongónk, aki évente legalább kétszer ellátogat egy-egy fellépésünkre. Fordítva is megtörténik ez a dolog, magyarok is voltak már többször Ausztriában, de még Münchenbe is eljött ez év márciusában egyik nagyon régi rajongónk.

Mit gondolsz, mi vajon a titka annak, hogy egy zenekar itthon és külföldön is ismert, illetve elismert legyen? Egyáltalán, lehet úgymond mindkét oldalon sikereket elérni, vagy választani kell a két „piac” között?
Péter János: Igazából nincs titok: jó zene, jó zenészek, jó stáb, sok munka, sok lemondás, sok belefektetett energia és hazai elismertség. Olyan exportcikk a zene, mint bármilyen más hungarikum, csak van néhány előnye: mindenki fogyaszthatja, mindenki érti, olcsó országimázs és kitűnő alapanyag terem belőle a Kárpát-medencében :) A második kérdés nagyon érzékeny pontot érint: valóban nem könnyű a két piac között lavírozni, nehéz helyzetbe kerül egy magyar zenekar, ha már külföldön is „létezik”. Csak egy példa: sokszor kerülünk abba a helyzetbe, hogy egy lekötött külföldi koncertidőpont idejére szeretnének itthonról is meghívni, és hiába maradna több a pénztárcánkban az útiköltség miatt (ami komoly versenyhátrányt jelent más országokból jövő, támogatott zenekarokkal szemben), vagy hiába szeretnénk szívesebben játszani itthon (mint például az idén az EFOTT-on), a megállapodás köt minket. Kívánom egyébként, hogy csak ilyen „problémákkal” szembesüljön minden magyar zenekar!

Itthon egyébként mennyire vannak megbecsülve a zenekarok? Mennyivel nehezebb egy olyan zenekarnak mondjuk bekerülni egy fesztiválra, akik úgymond nem „divatzenét” játszanak, és nem ők szólnak állandóan a rádiókból?
Péter János: A közönség a legfontosabb egy zenekarnak. Ha egy zenész megbecsüli a rajongóit, és megtiszteli azzal őket, hogy minden fellépéskor „meghal” értük a színpadon, a hallgatóság kellő mértékben fogja értékelni, és hálás lesz érte! A divatot pedig csinálni kell, nem követni. A divatlufik idővel leeresztenek… És majd téged követ a fesztivál, a rádió, a rajongók. Csak ki kell várni.

Kellene amúgy változtatni ezen a szemléleten? Egyáltalán, lehet változtatni azon, hogy a szervezők esetleg bátrabbak legyenek, és olyan zenekarokat is bátran hívjanak, akik nem folynak a médiából? Vagy kényelmes megoldás úgymond számukra az, ha egy, a tévéből már ismert arcot meghívnak, hisz garantált a siker.
Péter János: Természetesen, a lusta emberek a szájukhoz legközelebb lévő falatot fogják bekapni. Ez mindig így volt, így is lesz. De ezen nem lehet siránkozni egy zenészembernek, túl sok alkotó energiát elvonna tőle. Csinálni kell, hittel, mert a valódi zenének mindig van helye, a hitelesség szétzúzza a bárgyúságot és a bátortalanságot. Nézz körül: egyre több a friss, éltető zene. Aki meg a tévéből tájékozódik, ne csodálkozzék, ha csupa félelem az élete, és minden sarkon horrort szimatol. A barátokra kell figyelni, beszélgetni az idegenekkel, kíváncsinak kell lenni. És akkor elér a lüktető közösség, a másokért kiálló bátorság, a környezetért érzett felelősség és persze a zamatos, játékos zene. És a siker az, ha erre fogékony emberek hallgatják a zenédet!

Tételezzük fel, egy fiatalokból álló zenekar megkeres téged, és tanácsot kérnek, mégis merre és miként kezdjék meg a rögös utat itthoni viszonylatokban. Mit tanácsolnál nekik, hogyan fogjanak hozzá?
Péter János: Gyakran megkeresnek, és szívesen is adok tanácsot, amennyire időm engedi. Hosszú lenne felsorolni a kezdő lépéseket, instant karrierépítést pedig most nem vállalnék, ennél azért komolyabb és személyesebb a dolog. De aki nem csak hobbiként tekint a zenélésre, örömmel segítek, ha kérdései vannak.

Ha a következő öt évet nézzük, milyen hosszú távú terveitek vannak?
Péter János: Ahogy a kezdetekkor is a legnagyobbra törő terveket dédelgettük magunkban, most is nagyon eszement elképzeléseink vannak a jövőről: Új-Zélandi turnéról már beszéltem? Meg a Kazahsztáni Astana bevételéről? A kínai Szencsenről nem is beszélve! Félig nagyon komolyan gondoljuk :) Ami már készülőben, az a gyerekkórusos akusztikus előadásunk, nemsokára felfedjük a titkot. A szimfonikus hangzásra átültetendő dalok is már a tarsolyunkban vannak.

Zárásképpen mondj nekem két olyan dolgot, ami nagy vágyad a zenekarral kapcsolatban, tervben is van, de eddig még nem sikerült megvalósítani.
Péter János: Első: zenekari Mercedes Sprinter busz, hosszú turnékra optimalizálva, saját elképzeléseink szerint összerakva, hogy bírjuk az évi 40-60.000 megtett kilométert. A második egy félig készen lévő nagyszínpadi klasszikus-rockzenei oratórium: Carmina Burana a Firkinnel, középkori zenészekkel, kórussal. Ha mindkettő megvalósul, becsszó, felmászom a szerkesztőségetekhez legközelebb eső fára!

Fotó: firkin.hu

Rosta N. Napsugár

[2014.10.02.]