Egy felfoghatatlan budapesti koncert margójára...

A világhírű ausztrál zongorista jelensége már harmadszor kápráztatta el a magyar közönséget. David Helfgott élete a róla szóló Shine, magyarul Ragyogj című filmmel vált legendássá. A film 7 Oscar-díj jelölést kapott, a főszerepet Geoffrey Rush játszotta. 

A csodagyerek Helfgott 1947-ben született Melbourne-ben, kivételes tehetsége volt a zenéhez, sakkhoz, matematikához, a Royal College of Music növendéke volt, aztán egy koncerten, Rachmanyinov 3. zongoraversenye alatt idegösszeroppanást kapott. Korábbi magyar származású tanárának Bálint Alice-nak és későbbi feleségének, Gilliannek köszönhetően végülis sikerült visszatalálnia a zenéhez.

A koncert első felében Chopin darabokat hallhattunk.

A második részben a mester a Hungarian Studio Orchestra zenekarral együtt adta elő Csajkovszkij hires B-moll zongoraversenyét.

Hogy mégis mi tette felfoghatatlanná? Talán az a csoda, amire a zene képes.

Persze ma már sokkal többet tudunk az autizmusról, tudjuk hogy bizonyos dolgokban különleges tehetségük van, mégis hihetetlen azt látni, hogy az az ember, aki nehezen tudja koordinálni mozgását és szertelennek látszik, ugyanaz az ember zongorán hiba nélkül tud előadni komolyzenei darabokat, melyek köztudottan rendkívül nagy koncentráltságot, precizitást igényelnek. De ha csak ennyi lenne, hogy tökéletes technikával lejátszik egy darabot az még mindig csak egy bravúr lenne. Felfoghatatlanná az tette, hogy az a túláradó szeretet, ami benne van akadály nélkül áramolt a közönség felé. A komolyzene ilyen ösztönös, természetes és emberközeli interpretációját ritkán lehet hallani. Helfgott komolyzenéje az a szerethető komolyzene, mely sokkal több emberhez tud eljutni.

Amikor a zene élmény, az élmény inspiráció. Amikor a tökéletes technikai tudás együtt él a gyermeki lelkület őszinteségével, mindezt egy 68 éves ember testében. A második részben játszott Csajkovszkij zongoraverseny ezt az élményt még inkább fokozta, hiszen egy egész zenekarral előadott mű még nagyobb összpontosítást kíván. Képzavarral élve egy érzelmi vérátömlesztés, ami még inkább bizonyítja, hogy a komolyzene nem egy besárgult, szamárfüles kotta, hanem élő és ösztönös zene. Minden kétséget kizáróan a jó Isten vezette a billentyűkön az ujjait.

A mester túláradó szeretetét mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy 5 ráadást adott, köztük a szintén védejgyévé vált dongót. Ha rajta múlt volna akkor még most is játszana…
köszönjük…

– mano –

[2015.11.17.]