˝Az álomfeladat épp az, amit most csinálok ˝- interjú

Egyre nagyobb név a szakmában Kovács Benjámin zeneszerző és karmester. Fiatal kora ellenére szép sikereket tudhat már magának, érdekli minden, ami a szakmájával, a hivatásával kapcsolatos. Szinte mindent tud a zenéről. Iskolában és magánúton is tanulta. Az álmainak él, ám a valóságban. 

– Honnan származik a komolyzene iránti szerelem és életre szóló elkötelezettség? Mikor, hogyan érintett meg először ez a világ?
– Az biztos, hogy ebben egyedi eset vagyok, mert nem pici gyerekként, hanem 15-16 évesen kezdtem el érdeklődni a klasszikus zene iránt, akkoriban kezdtem megérteni. Előtte persze tanultam szolfézst, 10 évet gitároztam, aztán amikor a zongora bekerült az életembe, onnantól nem volt megállás sem a komponálás, sem a hangszerelés terén, ezeket mind-mind magam sajátítottam el. Sem szüleim sem közeli hozzátartozóim nem értenek a zenéhez, nem is művelték sosem. Bizonyára furcsa volt, hogy a gyerek minden karácsonyra és születésnapra hangszert kér. Így mára a létező összes hangszertípusba belekóstoltam, jó néhányat el is sajátítottam. Valahonnan fentről érkezhetett a sugallat. A konzervatórium és a zeneakadémia a későbbiekben megpróbált átformálni, de nem sikerült. Erre büszke vagyok.

– Mesélj róla, milyen egy zeneművész élete? Hogyan telnek a napjaid?
– Komponálással. Lassan tíz éve komponálok és hangszerelek. Az utóbbi évben Kaposváron dolgoztam a színházban, hatással volt rám a város, az akkori szerelem, a színház. Tele vagyok félkész munkákkal, egy zenemű azt gondolom, hogy sosincs kész és minden késznek mondott alkotásomat legszívesebben újra papírra vetném. Legjobban itthon szeretek dolgozni Pesten, a kis házi stúdiómban. Itt született meg 2011-ben a Legyek Ura című zenei adaptációm, ami azóta két újabb kiadást is megélt. Jelenleg a Pécsi Balett számára dolgozom egy új magyar kortárs baletten, Gogol Köpönyeg című művének opera adaptációján, egy új magyar musicalen Rose Red címmel, valamint most február-március környékén fog megjelenni egy verses lemezem Sylvester Anita veszprémi költőnő alkotásaiból. Rengeteg a munka.

– Számodra mi jelentené az álomfeladatot? Milyen felkérésre vágysz a szíved mélyén?
– Bármennyire is furcsa, de úgy érzem, hogy az álomfeladat épp az, amit most csinálok: operát, balettet írni, hangszerelni. Színházzal foglalkozni. A zeneszerzés kitölti az életemet és betölti a lelkemet, nélküle nem volna kedvem semmit sem csinálni. Ami talán hiányzik, az a vezénylés, átélni a zenét, művelni a zenét, előcsalogatni a hangokat és karaktert adni nekik. Ez még egy nagy életcél, a dirigens szakma.

– Mi vagy ki inspirál a munkádban? Mit hallgatsz szívesen és mi az, ami mindig feldob?
– A nők. Mindig a nők. Nők nélkül képtelen volnék leülni és nekiállni bárminek is. Múzsáknak is hívhatjuk őket. Egykori párom Kaposváron hatalmas erőt adott ahhoz, hogy inspirálódjak, hogy legyen miért csinálni és legyen kiért csinálni. Legnagyobb kritikusaim is általában a barátnőim. Akikben feltétel nélkül rábízom a külső megítélést, az talán egy-két szakmabeli, de első hallgatók mindig szívem hölgyei. Akik nélkül ma nem komponálnék, az Dés László, Lévay Sylvester, Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Ábrahám Pál, Phil Collins, Presser Gábor, Sting, Leonard Bernstein, John Williams, Hans Zimmer, Danny Elfman, Howard ShoreStephen Sondheim, Claude-Michell Schönberg, Webber, Mozart, Wagner, Puccini, Tchaikovsky. Őket hallgatom szüntelen. Azokhoz a művészekhez vonzódom, akik maguk is kiváló hangszerelők. Én is próbálok arra törekedni, hogy kiváló hangszerelést nyújtsak, nem is adnám más kezébe a darabjaimat. Én értem, más nem biztos, hiszen a hangjegy csak zenei graféma, a gondolat leirhatatlan.

– Számodra mi számít sikernek? Mi hajt a munkádban?
– Számomra ott kezdődik egy műnek a megszületése, amikor az testet ölt, vagyis zenekar által eljátszott formában jelenik meg és az tisztességesen le van vezényelve. Nálam az már egyéni siker, amikor az, amit írtam valakit érdekel, valaki hallani akarja, valaki jegyet vesz rá. A munkámban az motivál, hogy képes vagyok megkülönböztetni a siker zenét és a nem siker zenét; s én sikert akarok alkotni, érzem, hogy mikor siker valami. Elsöprőt akarok alkotni. Minden másban hanyag tudok lenni, de a zenében maximalista vagyok és ez engem is furcsa érzéssel tölt el. Hiszek saját magamban és megvédem a zenémet bárhol, bármilyen fórumon. Ugyanakkor – sokakkal ellentétben - nem ítélkezem mások felett. Ki a megmondhatója, hogy ki számít zeneszerzőnek és ki nem? Magamat annak tartom, ezzel foglalkozom, ez az életem és ezt nem is hagyom elsüllyedni. Ez motivál, a hitem.

– Saját elképzeléseid megvalósításában, az albumaid megjelentetésében kik voltak segítségedre? Milyen támogatás jött volna jól?
– Szerintem a komolyzenei terjesztéssel problémák vannak itthon. Amíg szerzői kiadással itthon 24-30 lemezt adtam például A Legyek Urából, addig Bécsben vagy Párizsban azért jóval többet, még ha nem is lett elsöprő a mű és egy kezdő ifjú zeneszerző első szárnypróbálgatásai találhatók rajta. Szerzői kiadásokkal magam is foglalkozom, saját kiadóm van erre, természtesen gyártókkal, terjesztőkkel együtt dolgozom, támogatókat is szerzek, ha éppen szükségem van rá, de ebben az országban mindenki a maga ura... Ha nem számíthatsz magadra, akkor el se kezdj semmit!

– Milyen platformon tudod megmutatni magad, hallatni a „hangod”, a dallamaid?
– Bármilyen platformon képes volnék terjeszteni, de tele vagyok félkész művekkel, rengeteg, többszáz oldalas anyagokkal, ezeket nem adom ki a kezemből. Ha befejezem a munkáimat, akkor a színházakkal szeretnék együtt dolgozni. Annak van közönsége. Ha készítek egy-egy zongora-adaptációt, azt természetesen feltöltöm a közösségi portálokra, megmutatom néhány fórumon, dicsérnek, aztán elsüllyed, ennyi.  Én a zenés színházban hiszek elsősorban. Ha nem volna, valószinüleg egészen mást csinálnék. Annak idején indultam az MTV A Dal című műsorában is a Budapesti Operettszínház egyik művészével, azt szívesen osztottam meg emberekkel, de a bennső nagy színpadi műveimet kizárólag szakmabelieknek küldöm el.

– Ha becsukod a szemed, milyennek látod, és milyen környezetbe képzeled a közönséged?
– Ha lehet, szeretnék minden réteget megérinteni a zenével. Ezzel a zenével. A szakma úgy mondja: alkalmazott zene. Valójában sok közöm nincsen a concertókhoz, a szimfóniákhoz, a szonátákhoz. Ezek olyan zenekari műfajok, melyek egy olyan elit közönség számára léteznek, akik hangversenyekre járnak. Én színházat látok. Színpadot látok. Zenekari árkot, színészeket, tapsoló közönséget. Szeretnék hatni. Expresszív akarok lenni. Ezért építettem bele a balettembe például a rock szekciót is, mert ilyen még nem volt.  Sokat tanulok a „nagyoktól” és ezt a tudást felhasználom. Szeretném, ha a zenémen át az érzelmi skálák és a színpadi látványvilág minden szférája megmutatkozna, hogy mindenkit érintsen.

– Mit javasolsz azok számára, akik most kezdik a pályát? Hogy látod, a tehetségen túl mitől válhat valaki igazán sikeressé a te szakmádban?
– Aki nem tudja eladni a zenéjét, annak keserű élete lesz zeneszerzőként vagy dalszerzőként. Én képes vagyok 40-50 zenészre szólamokat írni, de ez marketing nélkül nem megy. Én ott hagytam mind a konzervatóriumot, mind az egyetemet, és ha mondhatok valami, az az, hogy mindenki fejezze be. Nem bántam meg, sőt többet tanultam a zenekari árokban vagy a pulpituson, mint egy tanteremben évek alatt. Nem hiszek abban, hogy lehet a zeneszerzést, a hangszerelést úgy tanulni, mint a szorzótáblát. Ezt valaki vagy érzi vagy nem. A tehetség ott kezdődik, mikor a kreatív személyiség valamit kezd a kreativitásával és mondjuk fest vagy zenél vagy prózát mond... Innen jön a kapcsolatok hálója, körök, szakmaiság és persze marketing. Úgy vélem itthon van lehetőség. Én például sosem vágytam nemzetközi karrierre, nagyon szeretem ezt az országot, ezeket a színházakat, ezeket az embereket, karmestereket és még mindig szerelmes vagyok itthon a művészvilágba. Én hű vagyok ahhoz, hogy a magyar zenés színházban alkossak. Ami eddig előre vitt bármiben is, az azért volt, mert hittem a célban. A hit megdönthetetlen olykor...

– Mottónk szerint a tudás hatalom, az információ viszont érték. A hozzáférés lehetőség, a felhasználása pedig mindig valami új kezdete. Mit gondolsz erről?
– Saját kiadómat kizárólag azért hoztam létre, hogy kiadhassak kottát, hanganyagot, könyvet, mert képtelenség olyan kiadót találni, ami picit is foglalkozik a terjesztéssel. Alapvetően nem tartom ellenségnek a digitális technológiát és az ingyenes letöltést. Ezzel szemben viszont felmerül a kérdés, hogy miből tartjuk fent magunkat és miből élünk. Nos, a jogdíjszerződések valamilyen szintű bevételhez azért juttatnak minket.
Az alkalmazott zene terjesztése is az internet, valamint a kiadók kezében van. Nehéz, de közel kell maradni a közönséghez. A fiatal alkotókat, művészeket pedig fel kell karolni és vinni kell előre. Mert minden apró hang és tekintet mögött ott van a lehetőség. Hatalmas kihívás megteremteni, hogy a világ megnyíljon számukra, még ha ilyen pici világ is Magyarország...

– norna.hu –

[2016.03.08.]