Herr Dirkschneider befejezte! - Back To The Roots Tour 2016
A nagy generációhoz tartozó Udo Dirkschneider már ötven éve hajózik a nemzetközi rock vizeken. A patinás múlttal rendelkező Accept együttes frontembere volt kétszer is, ami magának a zenekarnak, de Udonak is meghozta a sikert egyénileg még a huszadik században.
Hagyományos heavy vagy ha úgy tetszik power metalt toltak a nyolcvanas évek hőskorszakából, három generáció ismerkedett meg a rockzenével rajtuk keresztül. Főhősünk húsz éve szóló karrierbe kezdett azonos stílussal, miután összebalhézott az anyazenekarral, de a közönség nagy része máig kiköveteli az oldschool dalokat Tőle. Mesterünk így hatvan felett szeretné már lezárni és nem „Elfogadni” ezt a múltat, mert elég tüskés a viszony a régi bandájával. Idén úgy döntött, csinál Dirkschneider néven egy turnét kizárólag a régi szerzeményekből, ami az Ő nevéhez is épp ugyanúgy fűződik énekesként, mint az párhuzamos vonalon futó „gyári nevű”Accept-nek, magyarán visszatér a gyökerekhez. Ezzel akarja befejezetté, lezárttá tenni mindazt, ami elmúlt, mert szólistaként nagyjából hasonló időt húzott le, és valószínűleg bosszantja, hogy sokan még mindig az Accept-tel mossák össze a nevét. Herr Dirkschneider befejezte az Accept dalok játszását ezen túl.
Udoként jóformán majd minden évben megfordult kis hazánkban a kétezres évek elejétől, idén sincs ez másként, most ismét a Livesound szervezésében jött és a kanadai közepesen sikeres Anvilt cipeli magával szerte Európában. Az Anvil érdekessége az, hogy 1978 óta tartó regnálásuk alatt a legbefolyásosabb, ugyanakkor kereskedelmileg a legsikertelenebb zenekarok egyike a tengeren túlon, pedig olyan nagy ágyúkra voltak hatással, mint a Slayer vagy az Anthrax és még film is készült róluk… A hangulat felhozást, vagy ha úgy tetszik a kapunyitás utáni gyülekező zenéjét egy neve sincs „Palace” együttesre bízták, akikről az égvilágon semmit nem találtam a neten (Zuckerberg oldal és youtube), így kénytelen voltam a saját érzékszerveim elsődleges véleményére hagyatkozni. Stílusuk abszolút passzol a germán zenéjéhez, a kvartett amolyan Accept tribute jellegű régi fémet nyom a szállingózó közönségnek. Az énekes hangja is ugyanolyan rekedtes, karcos, mint Udoé. Már most annyian vagyunk, mint tavaly a Dekadent Touron. A Palace hoz néhány bevált metál klisét, nagyon kellemes csalódást okoznak zeneileg nekem is a negyven perces műsorukkal, de a középkorú közönség is vevő rá. Nyolckor erős fél ház, az Anvil a húrok közé csap, és remek „metal on metal” showt nyomnak a 81-es lemezüktől egész a legfrissebb tizenötödikig Anvil is anvil-ig válogatva. Lips Kudlow nem véletlenül kapta a gúnynevét, mert olyan grimaszokat hoz teljes zenei átéléssel, jellegzetes „ooóóh” hang kitartással jó néhány dalban, ami magában egy Muppet show. Mindezt fokozza, hogy aktív a színpadon, mókázik a számok alatt, a hangszedőbe énekel, vagy vibrátort használ pengető helyett. Kőkemény alap heavy metalt nyomnak nem túl bonyolult megoldásokkal meg egy igényes dobszólót Robb Reinertől bő három percben a „Swing thing” nóta alatt. Érdekes, hogy kevésbé sikeresek, itt jól működött a mutatvány egy órában.
Set list:
01.March of the Crabs
02.666
03.Oooh Baby
04.Badass Rock’n roll
05.Winged Assassins
06.Free as the Wind
07.Daggers and Rum
08.Mothra
09.Swing Thing
10.Die for a Lie
11.Metal on metal
A beharangozott féltízes precíz germán kezdésre meg is van a teltház, ironikusan a „Just a Gigolo” megy a hangszórókból, majd introként egy rakétakilövéssel és a „Starlight” csillagfénnyel robban be Udo Mester csapatával a színpadra, háttérben a Dirkschneider felirattal. A bő két órás műsor első fele is tartalmaz klasszikus slágereket, de igazából a súly a koncert második részén és a ráadásban van. Egy igazi best of válogatást kapunk a hőskorból alapszámokkal, ügyesen összerakott dalsorrenddel, nem elpufogtatva a húzó nótákat egymás után, minden második, harmadik kisimítja a hangulatot, nem engedve hullámvölgyeket. Remek ezer éves lassút is hozott a német a „Winterdreams-t”, ami rock vonalon ritkán sikerül ilyen jól, itt nagyon rendben van az 1983-as dal.
Jó így hallani az öreg harcos karcos hangját, amit anno a nyolcvanas évek közepéig megszoktunk, mostanra a Smirnov / Hekkinen gitárpáros uralja show terén a staget, Udo Mester se a szöveget, se szereplést nem viszi túlzásba, énekel és vezényel, amolyan minimál shoet kapunk. Német precizitással mennek le a dalok, alig dumával„are U ready”, néha egy kis közös nótázás a másfél ezer emberrel parancsszóra, amik igazán csak a refréneknél működnek (Princess of the dawn,Metal heart, I’m a rebell,Balls to the walls), de hát ezek a sűrűn játszottak, amit kikövetelt eddig a nép, így jogosan várja el… A látvány, hangok rendben, de semmi extra faxni, parasztvakítás dob, vagy gitárszóló. A nosztalgia faktorra alapoz az est. Visszatérünk a klasszikus rock korszakba, bár nekem nincs Accept feelingem ma itt, amolyan felmelegített töltött káposzta jellegű ez a vissza a gyökerekhez. A jelenlegi Accept felállás, ami legalább annyi változáson ment át, mint Udo bandája, hitelesebben nyúl vissza a korai dalokhoz. Ettől függetlenül kellemes a műsor, pár levitézlett rocker izzadtra is itta magát a múltját siratva. Terep ruhás őrmesterünk elégedett lehet a magyar közönséggel, mert a tavaly, és azelőtt is gyenguszka fogadtatás volt, most valószínű a nosztalgia jobban ide csalta a korombeli rockereket. Nálam a tízből olyan hetet ért pontügyileg. Udo Dirkschneider idén is bebizonyította, hogy tényleg fémből van a szíve, viszont a nosztalgia télen egy kandalló előtt működik igazán.
Hírek
