Zenei csillogás a fővárosban 

A három napos Get Closer Jazz fesztivál második napjának jeles fellépője a GFS trio, azaz Trilok Gurtu – ütő hangszerek, Paolo Fresu – trombiták, és Omar Sosa - billentyűk.

E három hatalmasság együtt már eleve több, mint szimpla érdekesség vagy csemege. És valóban, amit előadtak az maga a zenei csillogás. Paolo, akit korunk Miles Davis-eként is aposztrofálnak – bár az ilyen megjegyzéseket nem kedvelem – de most mégis azért idézem, mert a felkonfban elhangzott, és szkeptikusságom ugyan rögtön azt mondatta velem, hogy jó-jó, nem kell ez...

Ám aztán a koncertet hallgatva mégis úgy gondoltam: nahát, tényleg, ez a fickó nem akárki. Egészen más karakter mint a nagy Miles, de mégis rendkívüli egyéniség. Fantasztikus dallamvilága, különös és karakteres, nagyon szép kerek ívű melódiái magával sodróak.

Színpadi – és valószínűleg általános, mert szerintem ha csak gyakorol, akkor is így játszik – játék stílusa egészen teátrális, szinte mesterkéltnek tűnő, de mégsem az a végeredmény. A zene mindent igazol, sőt ezáltal az ember a fotósok álma. Olyan átéléssel teliek, széles, színpadiasak a mozdulatai, hogy az emberben fel sem merül, hogy műviek. Ő valóban ilyen. Újszerű, érdekes dallamvezetése jellengzetes színt adott annak a zenének, melyet a másik két nagyság egészített ki.

Sosa már egy ikon, eszelős virtuózitása csak úgy ömlik belőle, teljesen könnyed, és fesztelen. Kubai mivolta erősen érződik játékán, de egy olyan modern, progresszivitásba van elvive, amely által teljesen új ruhát ad gyökereinek. Zseniálisan fordítja át a kubai ritmizálást és dallamvilágot egy szupermai ultra-modern jazz-be. A zene számára szórakozás, jókedv, dallam, ritmus, tánc, öröm.

Ezeket tökéletesen adja át a közönségenk. Folyamatosan vigyorog – a publikum is – élvezi nagyon, és minden kisujjból jön neki. Annyira laza, és pörgős mintha mindig csak rumbát játszana, pedig nem. Egészen fantasztikus amit csinál, az egyéni zongora játéka, jókedve, zeneimádata, hatalmas karakterré teszik és plane, hogy mindezeket tokéletesen átadja a közönségének, természetesen ugyanúgy mint Trilok Gurtu.

Ő már teljesen más egyéniség. A neve fémjel mely ragyogóan hirdeti a tradicionális indiai ritmizálás elterjesztését a modern jazz-ben. Igen, Ő egy valódi élő ikon – mint például John McLaughlin akivel sokat játszott – és zenéjük úttörő és örök érvényűvé vált. Tipikus, kemény ritmizálása jellegzetes alapot ad minden zenének, mindegy, hogy abban kik a partnerei.

Olyan tökéletesen felismerhető Gurtu, ami igazi karaktert ad a zenének. Senki ne gondolja, hogy ezzel együtt egysíkú. Nem. Hiszen nem is lehet, mert az indiai zene ritmizálása eleve kizárja az egysíkúságot. És ha olyan tehetség adja mint Ő, az maga a tökéletes együttállás. Jellegzetes arckifejezéseiben is megjelenik saját kultúrája, annak lelkisége. Sosában pedig partnerre talált a jellegzetes indiai “gyors-beszédes” egymásnak felelgető, hihetetlen virtuóz ritmizálásra, amelyet mondva, beszélve szegeznek egymásnak, felelgetve.

Az egész koncert az öszjáték és főleg kérdés felelet játéka volt, ahol a hangszerek, a dallamok, a ritmusok egymásnak felelgetnek, akár egy valódi beszélgetés.

– endre –

[2016.04.25.]