Eladósorba került a Zene.hu. Komoly érdeklődők: klikk a részletekért.
2017. szeptember 21. | csütörtök | Máté, Mirella nevenapja
    Zene.lap.hu
Regisztráció 
Belépés Belépés
Keresés
RSS RSS Hírek Hírek Meghallgattuk Meghallgattuk Ajánlók Ajánlók Fesztiválok Fesztiválok Interjúk Interjúk
zene.hu a kezdőlapom feliratkozás hírlevélre
Polarisol
 
Oldal.info


Fabrik
 
 
Kapcsolódó cikkek
Bíborba', bársonyba', hawaii koszorúba' - Deep Purple az Arénában - képekben
Most jelentették be! Ian Gillan Budapesten ad koncertet - jegyek itt
A Deep Purple előtt játszik az Ivan and the Parazol!
Deep Purple őrület a Fezen fesztiválon! - képekben
Képgalériák
Ian Gillan and Don Airey Bad and Art Anzix Filharmonikusok
Kapcsolatok
Deep Purple
Don Airey
Ian Gillan
Jon Lord

"Ian Gillan sings Deep Purple" - Koncert kellemes meglepetésekkel - képekben

A rockzene stílusteremtő csodadalnoka, az ezüsttorkú sikolykirály, aki Robert Plant és Ronnie James Dio mellett rock és metal énekesek egész generációinak első számú inspirációja a mai napig, a héten ismét hazánkba látogatott, hogy a Don Airey Band és a hazai Art Anzix Filharmonikusok kíséretében –immáron sokadszorra –magyar színpadra lépjen.

Ian Gillan nevét a rockrajongók elsősorban a Deep Purple révén ismerhetik, melynek legsikeresebb felállását erősítette 1969 és 1973 között, majd 1984-től –egy 90-es évek eleji rövid kitérőt leszámítva –napjainkig újra. Az énekes azonban a DP-s szünetekben sem tétlenkedett. Először Ian Gillan Band néven működtetett zenekart, majd a nemes egyszerűséggel Gillan-re keresztelt csapatban folytatta karrierjét. Egy album és turné erejéig a Black Sabbathban is megfordult, és számos szólólemezt is kiadott. Sokak számára pedig a korszakalkotó Jesus Christ Superstar rockopera lemezborítójáról lehet ismerős a neve, ahol a címszerepben alkotott maradandót.

Különböző motivációkkal érkezhettek tehát a koncertlátogatók a Papp László Budapest Sportarénába kedden este, a többség azonban elsősorban a veretes Deep Purple eposzok élő előadására volt kíváncsi. Ezzel a szervezők is tisztában voltak, akik a produkciónak az "Ian Gillan Deep Purple dalokat énekel" címet adták, bár mint utóbb kiderült, ez nem teljesen fedte a valóságot. A műsor egyharmad részében a nagy Purple örökségen kívül eső számok, a szóló karrier gyümölcsei és feldolgozások kaptak helyet.

Ezeket talán üresjáratként értékelhették a kevésbé elkötelezett rajongók, akik közül páran haza is szállingóztak a műsor előre haladtával. A fanatikusok viszont fülig érő szájjal fogadták a slágerek közé csempészett olyan nem várt ritkaságokat, mint a Toolbox lemez Hang Me Out To Dry tétele vagy a No More Cane On The Brazos a Naked Thunder albumról, és a kétórás műsor utolsó ráadás dala után is töretlenül reménykedtek a folytatásban.

A magyar Deep Purple emlékzenekar frontembereként magam is különféle várakozásokkal érkeztem az Arénába, és bevallom, nem voltam maximálisan derűlátó az esti élményt illetően. Rockénekesként egyik legmeghatározóbb hősöm Gillan mester, aki a 70-es évek első felében egyszerűen utolérhetetlen csúcsokat énekelt szinte minden tekintetben, a 80-as évek közepétől viszont többnyire lefelé haladt az úton, ami a hangminőséget illetve -terjedelmet illeti, és azóta is változó teljesítményt nyújt. Bár az utóbbi években tudatos és sikeres törekvéseket láthattunk tőle a színpadi énekteljesítmény javítása érdekében (pl. a nehezen énekelhető dalok mellőzése vagy kényelmesebb hangnemekbe transzponálása), csak remélhettem, hogy nem kell kedvencünket olyan formában hallanunk, amely nem méltó egyedülálló múltjához. Szerencsére aggodalmam alaptalan volt, ugyanis "Big Ian" kiváló formában énekelt kedd este. Ebben a fent említett bölcs megközelítéseken túl az is szerepet játszhatott, hogy a budapesti koncert csak a harmadik megálló volt a 10 állomásos kelet-európai turnén, így hangszálait addig még nem érte fokozott terhelés. Akárhogy is, öröm volt hallani, ahogy a 71 éves dalnok komolyabb erőlködés nélkül, jókedvűen énekelte végig a nem rövid, 20 számból álló programot.

Második aggodalmam a várható nézőszám volt. Egy nagy múltú zenekar szólóban fellépő tagjai soha nem vonzanak akkora tömegeket, mint az eredeti produkció, ami a Deep Purple esetében is sokszor bebizonyosodott már, így az Aréna kissé túlzó alternatívának tűnt. Elsőként az 1990-es Gillan koncert jutott eszembe, amikor is a Mestert vendégül látó Hilton szálló vezetőségi tagjaként édesapám például konkrétan 10 db tiszteletjegyet kapott a turnémenedzsertől, csak hogy teljenek fel az üres széksorok, amennyire lehet. Hogy örültek a Budapest Sportcsarnok előterében koncertjegyre gyűjtő kéregető rockerek, amikor a remélt húszforintos helyett a kezükbe nyomtuk a gazdátlanul maradt ajándék jegyeket! Végül a BS lelátó egyetlen karéja telt meg, míg a terem nagyobbik része fekete függöny mögé bújtatva tátongott üresen. Mindössze négy hónappal azután érkezett ugyanoda az akkor éppen Joe Lynn Turner énekessel felálló Deep Purple, és bár az a csapat erősen megosztotta akkoriban a Purple tábort, a BS csurig megtelt. Don Airey is járt már nálunk szólóban, és négy évvel ezelőtti –egyébként kiváló –koncertjén az A38-as hajón sajnálatos módon mindössze pár tucat érdeklődő lézengett. A 2016-os Ian Gillan koncert végül egész szépen teljesített nézettség terén, egy viszonylag erős fél házat produkálva, ráadásul úgy, hogy a jegyárak jócskán fölé szaladtak a rock koncertek esetében eddig megszokott kereteknek.

Harmadik előzetes félelmem a szimfonikus zenekar szerepeltetése volt. A néhai Jon Lorddal (ex-Deep Purple orgonista) turnézó Cry Free tagjaként volt szerencsém megismerni, milyen az, amikor egy zeneszerző/előadó igazán innovatív módon állít színpadra egy orkesztert, amely a túloldalon felálló rockzenekarral szimbiózist alkotva, egymással nemes versenyt folytatva elsöprő erővel gyakorol csapást a nézőtérre. Ehhez képest a manapság egyre divatosabb "szimfonikus koncertek" jellemzően pusztán színező szerepre kárhoztatják a nagyzenekart, akik inkább csak a grandiózusabb színpadi látványt szolgálják, valamint a gördülékenyebb jegyeladásokat, semmint a valódi muzikális kihívást. Amikor azonban megtudtam, hogy a magyar zenészekből álló Art Anzix élén az a Stephen Bentley-Klein karmester áll majd, aki Deep Purple turnékon már sikeresen bemutatkozott a hard rock rajongók előtt, bizakodóbb lettem, hiszen a számos hangszeren (akár folkot és bluest) is kiválóan játszó zeneszerző-konduktor az a ritka fehér holló, aki egyaránt érzi a klasszikus zenét és a populárisabb műfajokat, a stílushatárokon könnyedén átugrálva. Ezúttal is hallhattunk tőle hangszerszólókat (trombitán a Candy Floss és Anya dalokban, hegedűn pedig a Lazyben, a szólógitárral párbajozva), amikor pedig Don Airey kíséretével a Monti csárdás ismerős dallamainak ugrott neki szédületes virtuozitással, nem kis tapsvihar lett a jutalma.

A szimfonikus hangszerelések is jól működtek, és bár alapvetően maradt a színező szerep, sok helyütt emlékezetes adalékokkal tudott szolgálni az orkeszter. Ezek között említeném a Strange Kind Of Woman hangulatos fúvós ellenpontjait vagy a Perfect Strangers refrénjét magasra emelő vonósokat, amelyek Jon hangszerelését idézték számomra. A hangmérnököt dicséri, hogy a rockzenekar és a szimfonikusok hangerő- és hangzásbeli harmóniáját sikerült egészen jól elcsípnie, holott ez már az 1969-es Concerto for Group and Orchestra óta örök nehézség minden szimfo-rock koncerten.

Lehettem volna szkeptikus a "főhős" körül színpadra álló rockzenészekkel kapcsolatban is, hiszen egy elsősorban Deep Purple opuszokból álló koncertműsort akárki nem tud hitelesen prezentálni a stílusteremtő Ian Paice, Roger Glover és Ritchie Blackmore (illetve Steve Morse) cipőibe bújva. A nyári Rainbow visszatérő-koncertek is kiváló példával szolgáltak arra nézvést, hogy egy régi nagy Purple ikon jelenléte önmagában nem feltétlenül garantálja, hogy az egykor oly magasra helyezett lécet az aktuális zenészutódokból álló "új csapat" is dicsőségesen át tudja szárnyalni. Ez alkalommal azonban nem voltak kétségeim, ugyanis másfél évvel ezelőtt az eredeti DP basszusgitáros Nick Simper oldalán éppen a Don Airey Band társaságában turnézhattam Oroszországban, így a bandát személyesen ismertem. A Brit-szigetekről érkező muzsikusok nemcsak rendkívül szórakoztató és kedves emberek, de hangszereik nagy tudású mesterei is, még ha nem is feltétlenül Gillan stílusában. Simon McBride gitáros nevét külön is ki kell emelnem, az ír zenész ugyanis méltó folytatója lehet annak a vonalnak, amelyet honfitársai, Rory Gallagher és Gary Moore indítottak el hazájában. A koncerten végig jó érzékkel találta el a helyes arányt –játék és megszólalás tekintetében is –Blackmore és Morse megidézése, illetve saját stílusának bemutatása között.

A zenekart egy három vokalistából álló különleges összetételű (és nagyszerűen megszólaló) kórus egészítette ki, amely egyrészt az Avantasia háttérénekeséből, Amanda Somerville-ből, másrészt az előzenekarként fellépő Papa Le Gál együttes két tagjából állt. Egyiküket, az énekesnőt, bizonyos Grace Gillant muszáj megemlítenem, ő ugyanis nem csak névrokona az est főszereplőjének. A határozottan kellemes hangú és megjelenésű Grace –egy kis Purple tréfával élve –nem "anyone's daughter", hanem bizony Ian Gillan lánya! A közönség soraiban sokan tudtak erről a kapcsolódásról, ezért ők (a többiek döbbent értetlensége mellett) kíváncsian figyelték a hangulatkeltésre felkért zenekar előadását, és bár az eklektikus (reggae/funk/latin/soul) stílusú produkció fölöttébb tájidegen volt itt, komoly tapsokat zsebelhettek be elismerésül. Grace-t a büszke apuka saját műsora közepén is előre hívta a rivaldafénybe, hogy "másfél" dal erejéig átvegye a frontember helyét a mikrofonnál.

A kísérőzenekar központi alakja természetesen a névadó Don Airey volt, aki a rock-történelemkönyvek összes lapján szerepel talán, ahány produkciót erősített már billentyűivel az évtizedek során a Rainbow-tól Ozzyn át mai "munkahelyéig", a Deep Purple-ig. Mivel a DP-ben is idestova 15 éve zenél már, én a magam részéről csodálkoztam rajta, hogy a koncert promóciója minimális szinten foglalkozott csak az ő részvételével. A műsor felépítése is ezt a vonalat követte, a legendás billentyűs ritkán került előtérbe, és még a DP koncerteken megszokott szólóblokkja is elmaradt, amit személy szerint nagyon sajnáltam, ugyanis Don a műfaj egyik legnagyobb zongoristája. A Beethoven dallamokkal operáló instrumentális Rainbow dal, a Difficult To Cure viszont őt helyezte a középpontba, és méltán, hiszen ő is a hangszerelők között volt 1981-ben. A ráadás blokk elé csempészett rövid Spotlight Kid Rainbow motívum ugyanezt a korszakot idézte fel.

De essen még néhány szó a "főnökről" is; arról a kultikus művészről, aki miatt a több ezer rockrajongó felkerekedett kedden este, hogy a borsos jegyár ellenére is tiszteletét tegye az Arénában. Ian Gillan nem csak remek formában, de fantasztikus hangulatban is vezényelte le a monstre bulit, és bár a feszített turnémenet miatt fáradt és kialvatlan volt, ebből mit sem láthattunk az őt belülről energiával feltöltő rengeteg zeneszeretet miatt. Végig sugárzott, a mosolyt semmi sem törölhette le arcáról. Mint személyes vonalakon megtudtam, kimondottan élvezi a neve alatt futó turnét, és annyira erősnek érzi a produkciót, hogy nem fél a Deep Purple-lel egy lapon emlegetni azt professzionális szempontból is.
 

Képek a koncertről

 

Ha pedig beszámolóm gerincéül előzetes fenntartásaim és helyszíni kellemes csalódásaim sorozatát választottam, akkor a legfontosabb ilyen párossal zárom írásom. Nekem az előzetes információk alapján ez a produkció nem volt kerek, hakniszagú volt; olyan érzést keltett bennem, hogy a DP turnék szünetében is találni kellett valamilyen apropót, hogy útra lehessen kelni pénzt keresni. Persze a zenésznek ez a munkája, úgyhogy alapvetően ezzel sincsen baj, főleg, ha ilyen kifogástalan minőségben teszi ezt, ennyi embernek örömet okozva. Ha pedig ez neki magának és csapatának is ilyen gyermeki boldogságot okoz, az nem csak meló, az már szerelem.

És ahogy maga Gillan mondta a gyönyörűen sikerült When A Blind Man Cries felvezető szövegében: "az életben túl sokat nyavalygunk, rinyálunk, picsogunk apró problémákon, ahelyett, hogy örülnénk a jónak és a szépnek". Nos kedd este örülhettünk, jutott a jóból és a szépből bőven, és az a gyermekien boldog mosoly a mi arcunkra is kiülhetett a koncert végére. Feltéve persze, hogy el tudtuk fogadni a tényt, hogy 2016-ban nyilván nem a 70-es évek elejéről ismert elementáris erővel színpadra álló, fejünket is lesikító, vad és ellenállhatatlan rockistent fogjuk viszontlátni…

Scholtz Attila

A koncert teljes műsora:
Hang Me Out To Dry
Pictures Of Home
No Lotion For That
Strange Kind Of Woman
Razzle Dazzle
A Day Late And A Dollar Short
Lazy
Rapture Of The Deep
When A Blind Man Cries
You're Gonna Ruin Me Baby
Candy Floss
No More Cane On The Brazos
Difficult To Cure
Anya
Perfect Strangers
Hell To Pay
Demon's Eye
Smoke On The Water
+
(Spotlight Kid)
Hush
Black Night

[2016.11.25.]

Megosztom: Megosztom az iWiW-en

Szólj hozzá! (Ehhez be kell lépned)
lap teteje
 
hitel kinal egyéb [2017.09.14.]
Elektromos orgona hangszer [2017.09.12.]
apróhirdetés
© SirOeshImpresszumMédiaajánlatSiteMap/Honlaptérkép • RandD: Jumu
Zene.hu

Jamie Winchester és Hrutka Robi újra együtt - képek a budapesti koncertről
Szeptember 14-én a...

Robbie Williams Budapesten - Hogy kerül a bokszkesztyű a focipályára?
Robbie Williams, a popzene...

Cserháti Zsuzsa emléke örökké él! 
beszámolók még
cdbolt.lap.hu