Képekben! Queen koncert volt a Budapest Sportarénában

Bár egy fárasztó nap után indultam el a Queen és Adam Lambert koncertjére szombaton, és ezért némileg enerváltan sodródtam a határozottan hömpölygő tömeggel a Papp László Sportaréna felé, bíztam benne, hogy ha nem is ez lesz életem bulija, de legalább egy új élménnyel gazdagodom. Azonban a későbbiekben enerváltságról már szó sem lehetett, ugyanis irgalmatlanul nagy show-t kaptunk az arcunkba, isteni (szín)játékot, zenezuhatagot, 100%-os adrenalin- és endorfinélményt.

Noha az eredeti Queenből már csak a gitáros Brian May és a dobos Roger Taylor voltak jelen, ők tökéletesen képviselték azt az eredeti tüzet, tudást és szenvedélyt, amit ez a zenekar mindig is adott a világnak. Hozzájuk csatlakozott a fiatal rockénekes, Adam Lambert (Grammy-díjra jelölt, GLAAD Media Awards által kitüntetett énekes, dalszerző, színész), aki immár ötödik éve turnézik a világ egyik leglegendásabb együttesével, úgy, hogy annak idején a az American Idol-ba épp a Bohemian Rapsody-val került be. Ki kívánhatna szebb karriert magának, mint hogy az egyik általa csodált és legnagyobbra tartott rock-bandában kössön ki?...

Ez a derék Lambert-ember valóban tűnhetett szelíd kezesbáránynak (lamb – bárány) kisfiús pofijával, jólfésültségével, finom mozgásával, ám hamar kiderült, hogy talán mégis inkább egy báránybőrbe bújt farkassal van dolgunk, és ezt nem csak süvítő hangja, hanem kiáradó erőteljes energiái is igazolták. Nagyon szimpatikus volt a fiatalemberben, hogy nem kívánt “hasonmás” lenni, nem akarta Mercury-t utánozni, se az ő helyére lépni – egyszerűen csak hibátlanul elénekelni ezeket a professzionálisan megkomponált “zeneműveket”. Kerek-perec kijelentette, hogy ő nem utánozni jött ide, se meggyőzni bárkit, hogy ő érdemes egyáltalán erre a posztra – hanem azért, hogy együtt, közösen lehetőségünk legyen ünnepelni a Queent és Freddie Mercury-t. Ezután a roppant megnyerő megnyilvánulás után pedig már minden kettős érzést hátrahagyva indulhatott el a buli.

Persze azért továbbra is maradhattak bennünk fenntartások: lehet-e és kell-e Freddie Mercury – az egyetlen, a megismételhetetlen, a Legenda – nyomába és helyére lépni? Szükséges-e és nem kegyelet elleni vétek egy rég elhunyt szupersztárt ilyen formán megidézni? Ám – körülbelül a koncert felére – minden kételyünk tökéletesen szertefoszolhatott, mivel az új énekes hibátlanul tolta le a jól ismert, mindenki fülébe beégett Queen-számokat – mégis sikerült neki beléjük csempészni egy kis modernséget és a saját stílusát, úgy, hogy mindeközben csodálatos alázattal hozta az eredeti Queen-feelinget.

A koncert legelején a We will Rock you-val csak ‘felizgatta’ a banda egy picit a népet, aztán belecsaptak a lecsóba: a Hammer to Fall, a Stone Cold Crazy, az Another One Bites the Dust és a Tie Your Mother Down után süvített a Fat Bottomed Girls, a Killer Queen és a Don’t Stop Me Now (én csak erre vártam személy szerint – ez számomra most mindent vitt). Elhangzott Adam Lambert saját száma is a Whataya Want From Me – ami különös (vagy nem különös) módon egyáltalán nem rítt ki a Queen-repertoárból.

Aztán az ifjú énekes biciklizett is a színpadon a Bicycle race-ben, felemelő és katartikus volt az I want it all és csodálatos volt hallani Roger Taylor-t is a dobok mögül érett hangján énekelni – csakúgy, mint Brian May-t jópár dalban. Az ő önálló, szólisztikus-akusztikus része aztán kicsit lenyugtatta a lelkünket a felkorbácsolt rock-energiák után. Gyönyörű és megható volt a Tavaszi szél vizet áraszt egy arénányi ember torkából, aztán finoman átúszva a Love of my life-ba – azokkal a megkönnyezős pillanatokkal, amikor Freddie-t is odavetítve picit ott érezhettük őt magunk között. Brian May egyébként egy végtelenül kedves, jóságos ember – már amennyire ezt a színpadáról le lehet szűrni – a muzikalitásához, zenei erejéhez pedig kétség sem fér. Mindez együtt, elegyítve természetességével egy otthonos, közvetlen atmoszférát teremtett a show idejére – ami pedig nem kis szó egy több mint 12-ezres tömeget tekintve. De hát a “nagy öregek” tudják igazán, hogyan tegyék ki a szívüket a színpadra.

A Crazy little thing-ben aztán hallhattunk egy dinamikus dob-csatát is, az Under pressure szintén fenomenális volt és ezt még überelni tudták az I want to break free-vel. Ekkor már szerintem legtöbben azt sem tudtuk, hol vagyunk, vagy hogy hová lehet ezt még fokozni. Mámor volt a köbön, boldogsághalom.

Jó húzás volt a zenei szervezők-alkotók részéről az is, hogy az eredeti Mercury-vokál betéteket meghagyták úgy, ahogy az többmilliárd ember fülébe beleégett (pl. az “Is this the real life” a Bohém rapszódia elején) és az is igazán lenyűgöző volt, amikor a koncert vége felé közeledve a tömeg bekapcsolta telefonjain a vakukat és mint ezernyi mécses világították be a teret. Kései halottak napi megemlékezés volt ez talán sokaknak - együtt, sokan.

Egyébként is csodálatos perceknek lehettünk tanúi az egyedien megépített ultra-profi látványvilágú színpadon – ahol a fények, speciális effektek, vetítések mindent vittek. Egyértelmű volt, hogy a vizuális élményre nagyon nagy hangsúlyt fektettek, legalább annyit, mint magára a zenére. Egy kőember kísért minket végig az egész koncert során, ami nagyon ötletes koncepció volt és nem utolsó sorban magával ragadó látvány.

Aztán az utolsó blokkban a You Take My Breath Away, a Who Wants to Live Forever (elképesztő lézer-show-val) és a Last Horizon után gitár szólót élvezhettünk, majd a Radio Ga Ga-t ismét lehengerlő színpadi látványvilággal. Aztán az utolsó szuszt a Bohemian Rhapsody, a We will Rock you és a We are the champions szedte ki belőlünk. Nem maradt hiány, nem maradt már hang elénekeletlen, érzés kifejezetlen. Kielégülten távozhatott a tömeg az Arénából – hogy továbbvigye szívében a Mercury-hagyatékot.

Számomra - és talán többezer nézőtáram számára is - az este egyik legemlékezetesebb pillanata a “szerelem hullámhosszán” a Somebody to love volt – amelyben véglegesen is elnyerte minden elismerésemet Adam Lambert, saját “alanyi” jogán, teljesen elfüggetlenítve a Queen-nótáktól. Hihetetlen módon és technikával, lankadatlan energiával képes énekelni ez a fiatalember - megkockáztatom, hogy néhány pillanatban még magát Freddie Mercury-t is túlszárnyalóan – de persze nincs értelme összehasonlítgatni, mindketten a maguk módján kiválóak és hagynak nyomot hallgatóságukban.

A Somebody to love-ra aztán végre ismét összeölelkezhettek a nézőtömegben megbúvó szerelmespárocskák is – vagy aki addig nem volt az, utána jó eséllyel válhatott szerelmessé. Ha másba nem, akkor az “ezeréves” Queen-dalokba, amelyek szintén jó eséllyel további jó ezer évig fognak élni bennünk, fülünkben-lelkünkben-szívünkben.

Köszönet a zenekarok királynőjének ezért a csodáért.
 

És akinek még nem volt elég a Queen-életérzésből, vagy éppen most kapott hozzá igazán kedvet, annak mindenképpen érdemes lesz megnéznie a Queen dalokból készült We will Rock you című musicalt is, amelyet (17 ország után) hamarosan Budapesten is láthatunk. Az egyedülálló látványvilágú, magyar nyelvű előadáson 24 QUEEN világsláger hangzik el – November 24-től, a BOK csarnokban.
 

Zsenilia

[2017.11.15.]