Hevesi Tamás: "Aláírom, hogy mindez nem könnyű"

Ezt egy életen át kell játszani! Beszélgetés Hevesi Tamással zenéről, utazásról, sportról, egészségről

"Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú,
az egyszerű, a halk szavú,
a napszemű, a lánghajú,
tarka ménes tarka ménje,
apám, anyám szeme fénye.
Én vagyok, én vagyok,
én, a legkisebb fiú!"

A fotocellás ajtón a hirtelen támadt tavaszi förgeteggel együtt hihetetlen dinamizmussal robban be az áhítatosan rá váró hölgyrajongók gyűrűjébe vasárnap délben Hevesi Tamás, a hazai popszakma egyik három évtizede állócsillagként tündöklő, egyik legtehetségesebb és legkedveltebb képviselője. Azért jön, hogy az egészséges életmódról beszélgessünk, és arról, hogyan lehet egy együtt élni egy olyan krónikus betegséggel, mint a cukorbetegség.

„Nem baj, hogy edzés után nem mostam hajat? – kérdi. – Mert akkor elkéstem volna.” – magyarázza, miközben mosolyogva beleszánt ujjaival a hajába, mire a hölgyek félaléltan a férfias megjelenésétől, kórusban biztosítják őt, hogy jaj, dehogy! hiszen így is valami fantasztikus a megjelenése! Erre a zenész-sportember-világutazó – ahogy tetszik – közvetlenül és kedvesen azonnal mesélni kezd, mintha rég nem látott ismerőseivel nosztalgiázna az életéről. A Zabrakadabra Egészséges Cukrászműhelybe a vegán sütinapon betérők a vásárlás után meg-megállnak az asztalunk mellett kíváncsiskodni, hogy egy-egy érdekes történet végét is hallhassák tőle.

Két nagyobb testvér mellé dobta le a gólya Gyulán, egy jogász végzettségű közjegyző édesapa és egy pedagógus végzettségű, gazdasági igazgatóként dolgozó édesanya legkisebb gyermekeként.

A szülői házban a kimeríthetetlen szeretet és féltés mellé példás, emberi iránymutatásokat kapott, és bizony elvárásokkal is szembesült, amelyekből a mai napi táplálkozik a maximalizmusa.

„Szép, polgári családban nőttem fel” – mondja. Olyanban, ahol joga volt mindenhez, ha teljesítette a kötelességét – így foglalható össze a Hevesi-szülők nevelési jelmondata. Ebben a szellemben engedték szabadon szárnyalni, egyben stabil irányba is állították, amivel a mai napig képes biztonságosan elnavigálni az élet tengerén.

„Nálunk szent volt a vasárnapi ebéd, amit mindig nagy készülődés előzött meg, és aminek igenis megvoltak a maga rendszabályai – például nem nyúlhattunk bele a tálba –, amiket be kellett tartanunk, ezen kívül a nőveremmel és a bátyámmal akkor számoltunk be a szüleinknek, mi történt velünk a héten. A szüleimnek – háborús generáció lévén – az volt az ételekkel kapcsolatos hozzáállásuk, hogy nem válogathattunk, mindent meg kellett enni, ami a tányéron van, és ételt nem dobunk ki.”

Az ének-zene tagozatos osztályba járó kis Tomi a tanításoknak megfelelően, a kamaszkorba lépő, a gyulai haverok körében csak Kishevónak becézett fiú pedig már a saját maga ösztönzésére, teljesített is rendesen. Az iskolában tanulóként (három nyelven tanul: francia, német, orosz, később ehhez csatlakozott az angol, és a spanyol), a pályán sportolóként, és a próbákon muzsikusként.

„Nagyon fontosak a szülői ház szabályai, ami mederben tart, és amik a tudatosságot alakították ki az életemben, de fontos a szabad mozgástér is, mint annak az uszadékfának, amelyik lefelé, egy biztos irányba tart a folyón, de azért néha hol erre, hol arra sodródik – annak minden következményével együtt.”

Hogy milyen volt a ház, amelyben Tamás felnőtt?

„Gyulán, egy Ybl-díjas házban, egy spalettás, embermagasságban rézkilincses, kilenc szobás grófi lakásban nőttem fel, ahol három család lakott. A ház poros padlása vált az én birodalmammá, de olyannyira, hogy még bútorokkal is berendeztem.  Ott találtam egyszer egy román bélyegalbumot, amit megmutattam pucinak – nálam az apuci és anyuci „a” hangzója névelőnek számított. Neki nagyon tetszett, és azt javasolta, mutassam meg a bélyegszakkörben.”

Megmutatta, de a bélyeggyűjtés nem vált a hobbijává, viszont sokféle sportot kipróbált, szertornázott, kézilabdázott, az atlétikában komoly eredményeket elért, belekóstolt a biciklivel salakmotorozás anyarémisztő fílingjébe, de igazi szenvedélyévé a foci vált.

„Az atlétikát a bátyámnak köszönhettem, aki a szüleim és nővérem mellett a példaképem a mai napig.”

Amikor a bátyja, Imi – a gyulaiaknak Nagyhevó – gitározni kezdett, akkor Tamás is rákapott a pengetésre.

„Pedig előtte mindig kottaírós-olvasós komolyzenét tanultam. Kórusba jártam, hegedültem is, bár az nem volt a kedvencem, sőt, citerázni is megtanultam, de a vadászkürt volt a szenvedélyem! – vallja be. – Ezekből mára maradt a foci és a gitár. Apukám vett nekem ezerháromszázért egy csehszlovák Cremonát, amin magamtól tanultam meg játszani. Igazi self made man-ként idővel dalokat is elkezdtem írni. Pár éve a hangszert felajánlottam egy alapítvány javára, majd később a kérésükre visszavásároltam, aminek örülök, mert szeretném, ha megmaradna nekem örök emléknek. A gitár nyakán hátoldalt, az akkori kedvenceim, Gagarin, Kubaszov és Farkas Bertalan képe látható, és egy nagy té betű hirdeti, hogy ki a tulajdonosa.”

Aztán tizennégy évesen jöttek a lányok. Illetve csak egy lány jött: a Bea. „A” lány, akinek a Jeremy című romantikus, párnába zokogós dalt köszönheti a nyolcvanas évek magyar tinilány-generációja. Bea iránt érzett szerelemtől hogy jutunk el Jeremy-ig?

„Úgy, hogy az érzésemmel a baj csak az volt, hogy minden fiú ebbe a gyönyörű lányba volt szerelmes Gyulán, így én abszolút esélytelenként éreztem, olyasmit kell csinálnom, amit senki nem tud. Eljött a pillanat, amikor összeszedtem a bátorságomat, és elmentem Bea lakásához vadászkürttel szerenádozni a sokablakos társasház elé, este kilenckor. Csajkovszkij Régi francia dal-át kezdtem el játszani, amikor az addig – nyár lévén – nyitott ablakok sorban záródni kezdtek. Egyszer csak végre az általam bűvölt ablakon is megjelent egy fej…, egy öreg nénié, aki megkérdezte, kinek játszom. Amikor meghallotta, hogy az unokájának, biztosított róla, hogy ő szívesen hallgatja a gyönyörű muzsikámat tovább, de a szerelmem a Balatonon nyaral a szüleivel. Ha már ott voltam, játszottam még egy dalt a komolyzene rajongó nagymamának, majd összepakoltam, és a hangszert búsan a hónom alá csapva, a Kertmozi felé vettem az irányt.”

Ahol véletlenül éppen a Jeremy című, mára kultfilmmé avanzsált amerikai produkciót élvezhette a nagyérdemű.

„Amikor láttam, hogy szerelmes film, bánatomban beültem egyedül. Egyszer csak döbbenten vettem észre, hogy a főszereplő filmbeli sorsa az én valós életem, szinte minden párhuzam stimmelt: Jeremy csellista volt, én vadászkürtös. Jeremy szerelme egy tornászlány volt, az enyém atléta volt. Olyan hatással volt rám a film, hogy kissé kifordítva a sztorit, megírtam a Jeremy című dalt. Akkoriban itthon még alig értettek angolul az emberek, így sokáig azt hitték, Jeremy egy női név. Bárhogyan is volt, a mai napig, ha koncerten zongorázom és éneklem, az egy nagyon szép, lélektől-lélekig pillanat a közönség és köztem.”

Az interjú a következő oldalon folytatódik.

[2018.05.07.]