Hevesi Tamás: "Aláírom, hogy mindez nem könnyű"

Végre beteljesül a végtelen szabadságvágya! Utazik, az utcákon zenél. Megismerve a hallgatóság reakcióit, hamarosan megtanulja, kinek milyen napszakban mit kell játszani, hogy mire vevő az alkalmi közönsége.

„Az ausztrál és nemzetközi közönség más, mint a magyar, vagy akár az európai. Más igények, más műfajok dobogtatják meg a szívet és nyitják meg a tárcát. Mivel egy ember kétszer nem dob pénzt, ezért az a cél, hogy minél nagyobb fluktuációval cserélődjön a hallgatóság. A sydney-i Operaház sétányán ráadásul erős konkurencia van, tíz méterre vannak egymástól az utcazenészek. Kiálltam az európai repertoárommal, Beatlessel, Stinggel, Peter Gabriellel, de szinte gyorsítottak mellettem, nemhogy megálltak volna. Első nap világslágerekkel öt dollárt kerestem, amennyibe egy fish and chips került. Láttam, változtatni kell a stratégián. Másnap rájöttem, hogy a humorra vannak leginkább rákattanva. Akkor elkezdtem parodizálni az ausztrál embereket, szokásokat, ami tetszett nekik. Énekeltem francia sanzonokat, orosz kalinkát úgy, hogy közben táncoltam is hozzá. Amikor Pavarottit énekeltem, megjelentek a nagybankók, a húszdollárosok.”  

Ezt az újonnan felfedezett és alkalmazott tudást anyagilag is dotálja az utca embere, így nemsokára saját egzisztenciát épít magának.

És hozzálát célja teljesítéséhez, elkezdi bejárni az addig csak könyvből megismert földrészt.

„Már második napja buszoztam Perthbe alvás nélkül, az ablakra tapadva, árgus szemmel figyelve a tájat, mert szabadon élő kengurucsordát és koalákat akartam látni. Nem állatkerti, hanem szabadon élő kengurukat! A mindig nálam lévő naplómba bejegyeztem: 1987. december 23-án, hajnali három óra tizenhét perckor teljesült az álmom: a kenguruk százas csapatokban futottak keresztbe az úton előttünk. Elmondhatatlan élmény volt!” 

1988-ban hazajön, egy négy és fél órás koncerttel elbúcsúztatják a Névtelen Nullát, majd visszamegy Ausztráliába zenélni.

Fremantle-ben folytatja az utcazenélést, a kikötői negyedben játszik, óriási sikere van. Egyik nap megismétlődik a pesti történet: egy névjegykártya landol a gitártokban. A lemezkiadóval, újsággal és éttermekkel büszkélkedő, kis bajszos, tipikusan olasz Gumina Nunzio lesz a későbbi menedzsere, aki – hogy tehetségét Tamás ne pazarolja el – koncerteket szervez neki, és a lábai elé teszi Fremantle hatszáz személyes kávéházának színpadát.

„Elkezdtem nála játszani, és az első naptól teltházakat csináltam a fellépéseimmel.

Kivettem életem első saját lakását a városközpontban. Üres volt, berendeztem. Megvettem az első saját kocsit. Huszonhárom évesen Ausztráliában saját egzisztenciát teremtettem magamnak. Összesen hat és fél évet éltem Ausztráliában.”

Időközben levelezőn marketingturizmus szakot végez, gondolva a jövőjére.

Hazajön. 1994-ben, harminc évesen kavarja fel a popzene állóvizét az Ezt egy életen át kell játszani című, azóta örökzölddé vált dalával. Presser Gábor keresi meg őt a felkéréssel, ami megint évekre biztosítja a helyét a slágerlistákon, és ami a Jeremy után ismét egy generáció himnuszává válva a kilencvenes évek újjászületés-életérzését szimbolizálja.

„Életem első budapesti otthona a Bródy Sándor utcai kis, harmincöt négyzetméteres lakás volt. A feleségemmel (Dr. Hevesi Kriszta sport- és szexuálpszichológus – a szerk.) ott raktunk fészket és bontogattuk a szárnyainkat. Akkoriban még olyan pici kazettás, üzenetrögzítős telefonok voltak, egyik nap látom, villog. Bekapcsolom, és hallom, Presser Pici kéri, hogy hívjam vissza. Minő véletlen, épp a zongora mellett ült, és megkérdezte: „Hevesi neked megy ez a hang?” És leütött egy billentyűt. Kiénekeltem. „És ez?” Az is ment. „Akkor jó! Elénekelnéd a….?” – és ebből lett az Ezt egy életen át kell játszani. Dusán írta a zseniális szöveget, miközben Picivel a dallamon dolgoztunk. Aztán Herendi Gábor közreműködésével megszületett a még ma is világszínvonalúnak számító klip, és jött vele a megismételt siker, aminek a hullámait meglovagolva megjelent az első szólólemezem az LGT áthangszerelt dalaiból. Hát így történt.”

Furcsa dolog a sors. Hevesi Tamás zabolátlan, az utazásokkal kiélt és beteljesített szabadságvágyát (százöt országban járt már, ebbe csak azokat számolva bele, ahol minimum három napot eltöltött!) kemény fegyelem keretei közé szorítja a harminchárom éve felfedezett cukorbetegsége, de mégsincs betegségtudata. Küldetésének érzi, hogy felhívja a figyelmet a helytelen életmódból fakadó betegségek veszélyeire, illetve arra, hogy ha már baj van, akkor azzal együtt is teljes életet lehet élni.

Ő maga hozzászokott és számára már természetes is, hogy napi négyszer szúrja magát, de emellett vigyáz magára és az életmódjára.

„Sokat sportolok, diplomás szakedző is vagyok – Fradi-szív dobog bennem! –, de ettől függetlenül is nagy a mozgásigényem, ezért a kortársaimnál jóval fittebb, és edzettebb állapotban vagyok. Sok gyümölcsöt és zöldséget eszem, nálunk alap a különböző csonthéjasok – diók, mogyorók – jelenléte az étkezésnél. Nem eszem húst, viszont sokszor fogyasztok halat. Humanistaként és egészségügyi szempontból is korrektnek érzem a vegán étkezést. Kenyeret soha, édességet, süteményt csak ritkán és módjával eszem ünnepekkor, hiszen az a léleknek esik jól, nem a testnek. Nem szabad csak a lelket jól szolgálni az élvezeti cikkek halmozásával, hiszen az „ép testben ép lélek” nem véletlen szlogen már több mint kétezer éve!

Az egészséges embereket is az enyémhez hasonló táplálkozási szokásokra buzdítom, mert ezzel könnyebb megelőzni a bajt, mint orvosolni azt. A betegség gyógyítása több időt, pénzt és energiát emészt fel, mint az odafigyelés önmagunkra, az életvitelünkre.

Nem azért kell tudatosan és felelősen élni, mert akkor jó lesz a megítélésem. Azért kell így élni, mert ez egy belső parancs. Aláírom, hogy mindez nem könnyű. De az emberi természet már csak olyan, hogy a könnyű dolgokat nem értékeli. Legalábbis az enyém nem, mert nem ezt hoztam otthonról” – tér vissza gondolatban az örök origó Gyulára, a szeretett szülőföldre.

Sári Edina

[2018.05.07.]