Once/Egyszer.... megkérdeztük a darab rendezőjét

Ritka zenei csemegével ajándékozta meg közönségét a Madách Színház. Szirtes Tamás, igazgató úr, a darab rendezője a premier után válaszolt a kérdéseinkre.

Igazgató Úr, amikor a repertoárhoz válogatott, mit talált a musical piacon, mennyire nehéz vagy könnyű egy jó, új darabra bukkanni?

Nagyon nehéz. Remekművek nagyon ritkán születnek a világon bárhol. A musicalek világában 5-10 évente születik egy, ennek ellenére hatalmas a kínálat. Én a Once-t egy remekműnek tartom, a maga különleges, kicsit más módján. A musicalek világa a nagy színes meséket idézi, ez a történet nem az.

Tudatos döntés volt, hogy legyen az új bemutató egy olyan kultúrkörből, amellyel még nem találkozhatott a Madách Színház közönsége?

Én azt gondolom, hogy egy színháznak értékei mentén állandóan változnia kell. Ha megteremtett magának egy világot, kitaposta a saját útját, akkor lépnie kell. Hiszen észre sem vesszük és rutin áll be, folyamatosan ismételjük saját magunkat. Egy színházban szükségünk van az új kihívásokra.

Látott-e kockázatot a Once-ban? A hangszerek színpadi jelenlétére, a különleges hangzásvilágra, az aszimmetrikus ritmusképletre gondolok. A magyar fül az uralkodóan szimmetrikus ritmushoz szokott.

Jó néhány kockázati elem volt benne, éppen ezért nagyon-nagyon gondos zenei munka folyt az elmúlt időben.

A hangszereknek lelke van. Technikai megoldásokat kellett találnunk arra, hogyan erősítsünk valamennyi hangszert. Mind-mind be van mikrofonozva, külön sávjuk van a keverőpulton és nagy gonddal, ügyes, tehetséges kollégák csak ezekkel a hangi arányokkal foglalkoztak, nagyon hosszan. Így a mi zenei fejlődésünkben is nagyon komoly jelentősége van ennek a bemutatónak.

Igaz, amit a magyar zenei fülről mondott. Szokatlan számunkra az 5/4-es lüktetés. A magyar valóban nagyon különbözik az ír és cseh népzenétől. Ezt a különbséget az előadásnak át kell ütnie.

Az előadás „non-replica” változatban látható, vagyis megkapta az önálló színpadra állítás jogát.

A „replica” változat azt jelenti, hogy ha egy előadást így vásárol meg egy színház, akkor azt az új helyszínen, másik országban, pont ugyanúgy kell színpadra állítani. Az utolsó kabátgombig, az utolsó díszletelemig úgy kell megvalósulnia, ahogyan az eredeti elkészült. Díszlettel, jelmezzel, koreográfiával rendezéssel, mindennel.

A „non replika” jog szerint, csak a szövegkönyvet és a partitúrát kapjuk meg. A színházi teremtés minden elemében a sajátot tesszük bele, önállóan kitaláljuk, megálmodjuk, létrehozzuk.

Ezért a mi előadásunk tökéletesen más, mint a többi előadás ebben a témában. A mi munkánk attól olyan különleges, hogy saját magunkból dolgozzuk fel ugyanazt a zenét és szöveget. A magyar fordítás el tudná vinni a történetet, de nem engedjük. Rendkívül pontosnak kell lennie. Ezt meg is követelik tőlünk, de én is megkövetelem, hiszen a fordításnak vissza kell adnia az eredeti mű betűjét és szellemét.

Még egy bizalmas kérdés. Ha Szirtes Tamás nézőként látná ezt az előadást, milyen befejezésnek drukkolna? Menjen a fiú vagy tépje el a repülőjegyet?

Azt gondolnám, menjen. A darab egyik kulcsmondata, hogy „A mi történetünk nem ez.” Ennek a két embernek, ez élete legjelentősebb találkozása. A lány visszaadja a fiú önbizalmát, segít megtalálnia önmagát. A fiú a lánynak visszaadja azt az érzést, hogy ő szerethető, hogy ő egy hatalmas kincs. Ez szinte egy Pygmalion történet, amiben a szerelem nem kapott esélyt sem. Az ő történetük az élet nagy szellemi- és önbizalmi megtermékenyítő pillanata, melyből táplálkozhatnak egész életükben.

Köszönöm a beszélgetést!

Az interjút készítette Jagri Ágnes
Fotó: Madách Színház /Jardek Szabina

[2019.10.03.]